- ÁLLJ FEL!
Az „Ütős” ott maradt, a sötét kapualjban. De mindig vissza fogja várni gazdáját. Ha már ő neki nem kell, majd talál magának másik áldozatot a hajnalban erre keveredő holdkódosok közül.
Az Ember kilépett az utcára. Tétova mozdulatokkal kereste az irányt, merre induljon. Szakadt nadrágját megtapogatva kiemelt belőle fél marék aprót.
- Elég lesz. Talán elég. – hajtogatta magában. Belépett a közértbe, kosarat ragadott, majd gépiesen berakott három kommersz féldecit, fél kenyeret a kosarába. A biztonsági alkalmazott legnagyobb csodálkozására ismét visszament az italokhoz, visszatett az üvegcséi közül kettőt a polcra.
Ez után megkereste a tisztálkodó szerek sorát, hogy megvegye eljövendő életének első szappanját és borotváját.
Miután fizetett, kissé reszkető kézzel tekerte le a vodkásüveg kupakját. Rövid gondolkodás után – egy sóhajtás kíséretében – az egészet a földre öntötte.
A kapualj szelleme, Ütős kétségbeesetten várta vissza gazdáját…
Az egyik kék buszon, fénylő fekete hajú kislány utazik az anyja ölében.
Átlósan vele, egy öreg hölgy meredt ki az ablakon, az elfutó fákat és az élet állomásait figyelve. A párás üveg tükrében észrevett egy őt figyelő szempárt. Mikor visszatekintett a kislány felé, az elhajolva bújócskázott vele. Az idős hölgyben élő szabad és kortalan gyermek - áttörve a szikkadt test álarcát-, szívből visszamosolygott lelki kistestvérére.
Azon a buszon, azon a reggelen, valamennyi utas kissé üdébben érezte magát.
Valami rég elfeledett érzés járta át őket. Felmelegedni, kinyílni vágytak úgy, ahogy az ázott verebek eső után.