Betkó András:

Anyám akarta így! 

"Hol voltál gyermekem?Oly régen várok rád.

Az éjjeli perceken felejted, hogy anyád

otthon aggódik érted várva hazatérted?

Hisz tudod, hogy remegve gondolok minden léptedre,

mert óvni akarlak minden rossztól,

késő megbánástól, fájó könnyhullástól,

minden gonosztól!"

"Ó, ne haragudjon, jó anyám, hogy oly soká maradtam;

hogy tudtán kívül, az éjszakán egyedül ily sokáig hagytam.

Hol én voltam, az öröm virágzott ott, szakasztám virágát: új nőtt helyébe,

s megnyugodott lelkem, mint vándor szokott,

ha visszatér elhagyott lakhelyére."

"Fiam! Hol voltál?" "A hívők házában, anyám."

"Gyermek, mit beszélsz?" "Ó, ha én azt mind elmondanám,

ami ott történt velem, ha az örömöt leírhatnám,

mely eltölté keblem, de ah, elmondani én nem tudom,

gyarló a szó mind ajkamon, csak érzem: boldoggá tett Jézusom,

anyám! Boldoggá tett nagyon!"

"Úgy?? Hát az Isten házában, a hívők áhítatos körében, ott, ott töltéd el az időd!

Talán imádkoztál is szépen! Ah, gyermek, mily bohó vagy!"

"De anyám, örömöm nagy! És hol ilyen öröm fakad,

ott időzni jó, ott időzni szép, nem hallani rút szavakat,

ott minden béke sugarát hinti szét."

"Gyermek ne beszélj! Oda nem mégy el többé soha!

Ily szégyent nem hozol házamra!"

"Anyám ne legyen ily mostoha!"

A fiú kér, a gyermek könyörög, de hiába, az anyaszív kemény,

fiát nem engedi oda többé, hol fölgyúlt szívében a hit, remény,

hol átkarolta égi szeretet,  mely a keresztről hajlott le hozzá.

És a szegény gyermek most már csak vár, várja búsan, mentségét ki hozná??

S így múlik nap-nap után,már az ősz is beköszönt,

s alig, alig talál mást, mint elhervadt virágözönt.

A bányából haza jő a fiú, bérét odateszi anyja elé.

Egy hétnek vége, szombat este van munkáját szerencsésen bevégezé..

"Fiam, itt van a fele bérednek. Ezt vedd vissza, tedd csak el magadnak!

Szüret van ma itt a szomszéd hegyen halld csak a zenét, halld hogy vigadnak!

Jöjj, menjünk mi is örvendezni velük! Csinálj magadnak vidám perceket!

Víg zeneszónál, tüzes bor mellett bánatodat mind elfelejted."

A fiú a pénzre, majd anyjára néz. Eszébe jut Jézus, s hívő barátai.

Ó, hisz titokban mindig ott van velük,oda viszik, oda fűzik hő vágyai...

Az anya újra szól, a gyermek tétováz. Majd vad tűz villan fel ifjú szemében:

Fölkapja a pénzt: "Nos, hát menjünk, anyám!"

Meg sem áll, csak a mulatók körében. "Bort ide, bort nekem! Halljátok!?

Gyorsan hát!? Mit néztek úgy rám? Féltek, hogy részeg leszek tőle?

Legyek! Így akarja anyám!" És pohárt pohár után tölt,

és táncot tánc után lejt.

Az anya nézi, s bús arca mögött titkos mosolyt rejt:

végre felejti hát a hívőknek társaságát,

s már többé el nem megy oda, rájuk sem gondol tán soha!

Amikor hazatértek hajnal tájon, a fiú azt sem tudta hogyan álljon.

Részegen tért nyugovóra... Azután megint szombat este lett.

A fiú néhány pénzt a székre tett.

Az anya számol: "Ez csak a fele, fiam! Hát a többi, a másik fele hol van?"

"A másik fele?? Az itt marad nálam, az éjjel mulatok majd a kocsmában!"

Az anya megdöbben. A gyermek már megy csinálni magának vidám perceket,

hisz anyja kívánta, hogy így feledje el a jók társaságát s a keserveket!

S mikor újra jött a szombat este az anya hiába várta, leste,

mikor jön haza bányából a fia. Most kellett csak igazán aggódnia!

„Pénzünk nincs már, kenyerünk is kevés, s a gyermek biztosan mulatni tért.

A kocsmában tölti az egész éjszakát, s eldőzsöli, ó, jaj az egész bért!”

Úgy is volt. Csak másnap reggel jött haza gyermeke,

lefeküdt, hogy az álom mámorát elvegye. Amikor fölébredt, enni kért.

De az anya kérdi: "Hol a bér?" "A bér?? A pénz?? A bér, anyám?!

Eh, hát a kocsmában hagyám!"

"Fiam, gyermekem, mit tettél? Anyádról megfeledkeztél?"

"Anyámról? Dehogy felejtkeztem meg! Hisz szavát fogadtam, mint jó gyermek.

Emlékszik, a minap ott a hegyen? Nem anyám akarta, hogy így legyen?"

"Ah, gyermek, ne gyötörj!"Az anya szívét a vád mélyen megsebezve,

mérges tőrként hatja át.

Azután ez így megy hétről hétre. A fiú süllyed mind alább.

Az anya szívét gyötrőn tépve, mindig újra felhangzik a vád.

Ó, mily szörnyű vád, pokoli tűz ez, s szabadulni tőle, ah, nem lehet!

"Jaj, gyermekem, a halálba űzöl, ha meg nem változtatod életed!

Ne menj, ne járj a kocsmába többé, a hívők házába jöjj el velem!

Emlékszel kebled mily öröm tölté, ott akartál időzni szüntelen!"

"Úgy anyám? Menjek a hívők körébe? Hát én akartam, én jártam oda,

de anyám elvitt a sátán ölébe, s most menjek vissza? Ó, nem! soha!

Én akartam akkor oda járni, de anyám így akarta, hát tűrje!

Szégyellte fiát hívőnek látni, most hát nézze, hogy megy örök tűzre!"

"Fiam! ? gyermekem!?" az anya felzokog, de hiába kér, hiába könnyezik,

gyermeke a kocsmába rohan vissza, hogy ne lássa anyjának könnyeit.

S másnap reggel gyászos hírt kap az anya: Fia részegen ment a bányába,

s mint mámoros fejjel dolgozni kezdett, belezuhant egy mély tárnába.

Az anya futva fut, rohanva rohan,de nem látja már, csak a halottat.

Megtévedt fiának roncsolt testénél pokoli, tépő fájdalmakba roskad.

Csak nézi, nézi könnyázott szemmel. Sóhajt? az ajkát mozdulni látja

hangot is hall? gyermeke beszél? Suttog.

De nem suttog, égzengésként kiáltja: - Anyám, anyám akarta így!

És a szerencsétlen anya halott gyermekének

roncsolt teste mellett tépett szívvel a halálba roskad...

   Betkó András