ELMÉLKEDÉS -  

Néztetek-e néha az ég fele fel,

Láttatok-e szállni fellegeket el?

- Úgy szállnak az évek, úgy száll az idő,

Elröppen az élet s vissza soh’se jő.

Elröppen a felhő, elviszi a szél,

Űzi, hajtja, tépi, akárhova tér.

Űz és hajt a sorsod s bárki fia légy,

Meggyötör az élet, akárhova mégy.

Láttatok-e néha nagy fellegeket,

Láttatok-e könnyen, kisírt szemeket?

- Gondterhes az élet, szenvedés a lét,

Szenvedésben leljük az öröm jelét.

Csúf, kormos a felhő, s mégis szép a hó;

Fájdalmas az élet, s élni mégis jó.

Kisírja a felhő fehér könnyeit,

Kisírja az ember drága gyöngyeit.

Láttátok-e néha, mily örömben ég

Villámok után a szivárványos ég?

- Az élet öröme szivárvány csupán,

Fényjáték a súlyos küzdelem után,

Lehullnak a felhők, bármilyen nagyok,

S hulló cseppjeikben szivárvány ragyog.

- Könnyeinkben élnek az örömeink,

Szenvedéseinkben a gyönyöreink.

Lehullnak a cseppek... s új élet terem.

Virág nyílik minden száraz földteren.

Szétporlik e létünk, sírunkba jutunk,

De a síron át is felvezet utunk! Mike Károly.

------------------------------------------------------

EMBERI SORS.      

Pörög az orsó, s az élet fonala

lepereg gyorsan, mint száraz falevél.

Forró nyár után jön ősz, s hideg tél.

Álmatlan éjszakák, ködös hajnalok.

... Az ifjak nem is sejtik, milyen gazdagok.

Szép gyermekkor már csak távoli álom.

Remeg a kéz, s a lépés tétova.

Hátadra sújt a kínok ostora.

Fogy a remény, s gyűlnek a bajok.

... Az ifjak nem is sejtik, milyen gazdagok.

De ki ma ifjú, ne feledje el,

Felette is elsuhannak az évek,

És egyre halkul a vidám ének.

Sóhajjá válnak zengő dallamok

... Kik lélekben ifjak, csak azok boldogok.

                       Gerő Sándor

-------------------------------------------

A panasz korszaka.

Őszi életkép

Imbolygó bokor, susogó levél, reszkető virág,

Hullámzó mező, zizegő fűszál, recsegő faág,

Földig érő villám osztja ketté a zengő eget,

A napot sötétbe burkolták a komor fellegek.

Szél szárnyán kavarog a por és a letépett ághegyek,

Didergő virágok, elsárgult, megbarnult levelek.

Latyakos út, szétázott lombszőnyegek.

Ősz van. Ha néha előbújik a rejtőzködő nap,

Melege csak langyos, mosolya bágyadtabb.

A nyár egy villámcsapással eloszlatott múlttá vált,

És őszi színekbe öltözött a kifosztott határ.

Majd, ha a köd és a dér leszáll,

Kopár lesz és üresen tátong a mező, a táj,

Mely fázó, didergő hátára hó-köpönyeget vár.

De előbb a zúzmara kioltja az életre utaló utolsó szikrát.

Biztosan eljön, akár a halál, de most még vár.

Hisz még alighogy elment a költözőmadár.

De kilátásban van a dér, akár egy rémség,

Egy dermesztő, némító, sötétség-keltő tehetetlenség!...

Kergetik egymást a komor fellegek,

Néha az ég palettáján a napnak is teret engednek.

De érvényesülni nem hagyják, övék a főszerep.

Valami múlandóság, erőtlenség van az őszben,

Tehetetlen gyengeség, mint az idősekben.

Kilátás nélküli végérvényesség,

Elhaló, erőtlen végelgyengülés.

Ismétlődő korszak, beszédes természet,

Évszakok jönnek, váltják egymást, és letűnnek.

Egy életév ismét a végéhez közeleg.

Az életkedv is egyre borúsabb, hidegebb.

Elszállnak az ifjú évek,

célok, tervek, vágyak, remények...

Melyek erre a világra vonatkoznak,

a vágyak és célok megváltoznak,

Isten így rendelkezett. Rövid ez a földi élet.

Csak egy esély az örökét elnyeréséhez.

Vajdai Zita, 2009.10.12.