- 1. „Jaj” hangzik el itt azok felé, akik azt hitték, hogy ismerik az
Urat! Akik Jézus Krisztus közelében lehettek, hallották tanítását és látták
csodáit, valójában nem ismerték fel az Urat. Jézus Krisztus az akkoriban
hírnevesen romlott városokra nagyobb reménységgel tekintett, mint azokra, akik
hivatalosan az Ő közelében sürögtek (20-24), ide értve a saját városát,
Kapernaumot is (23). - 2. Aki Jézus Krisztus közelében van, soha nem
csóválhatja a fejét mások gondolatain, életén, hibáin; hanem alázattal és
reménységgel tekinthet mindenkire. Ne értsük félre: lehet és kell prófétaként
rámutatni bűnökre, de csak mentő szándékkal. Ha a mi Urunk Tíruszt, Szidont,
Sodomát említi reménységgel, akkor mi sem lehetünk „szűkebbek” Őnála. - 3. Ez
az alázatos „befogadás” minden bölcsesség és értelem ellenében születik meg
bennünk, gyermeki magatartás; az okos felnőtt erre már képtelen, hát még az
„okos” keresztyén. Újjá kell születni, gyermekké kell lenni! (25-26) Aki Jézus
Krisztus gyermeke, az szelíd és alázatos szívű, ez pedig minden valóságos
nyugalom forrása (28-29). Az alázatos, krisztusi ember nem akar naggyá lenni,
de hűséggel betölti az Úrtól kapott feladatát (30).
A legnagyobb prófétánál is dicsőségesebb nagyság vár azokra, akik nemcsak
asszonytól születtek, hanem újjászülettek Jézus Krisztus örömhíre által. „A
legegyszerűbb emberi élet is, amely Isten országának polgára, felette áll
gazdagságban és dicsőségben minden egyéb nagyságnál (11)” (Victor János). Ez az
ország, a mennyek országa, megjelent itt a földön, nem a törvény és nem a
próféták szigorával, nem vallásos erőszakkal, hanem Isten Jézus Krisztusban
testet öltött szeretetével (12). A törvény és a próféták szerepe
elvitathatatlan, Isten tervében nélkülözhetetlen, de nem a végső láncszem,
hiszen
„minden próféta és a törvény János idejéig prófétált” (13). Ne
legyünk olyan keresztyének, akik megerőszakolják, kisajátítják az Isten
országát, és csak azokat engednék be oda, akik pont úgy értik az Írásokat, mint
ők. Jézus Krisztus írásértelmezése az irányadó. Egyszer az egyik testvérem, egy
teológiai vita után, igen szomorúan, megkeseredett indulattal tárulkozott fel,
ezt mondva, remegő hangon: „Kikérem magamnak, hogy bárki elvitassa az
üdvösségemet”. Természetesen ez nem „kikérés” kérdése, hanem kegyelem kérdése,
de nem a mi szintünkön dőlnek el ezek a dolgok.
----------------------------------------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése