ÜNNEP VAN, VASÁRNAP!

Ünnep van, vasárnap.

A harangok hangja

mind azt mondja:

Kicsik-nagyok, gyertek

Isten hajlékába,

A templomba!

Isten szeret minket:

Jézust adta nékünk,

Van ránk gondja

Hívó harangszóra

Siessünk örömmel

A templomba!

Zendüljön az ének!

Hallgassuk az igét

Imádkozva!

Hívó harangszóra

Siessünk mindnyájan

A templomba!

            Túrmezei Erzsébet

 

MIKOR BEMÉGY AZ ÚRNAK TEMPLOMÁBA

Óhajtsd a percet, óhajtsd a napot,

Amikor minden gondod otthagyod,

S nem érdekel a kétes földi pálya,

Odavágyól az Úrnak templomába.

Odavágyol, hol megtisztul a lelked,

S az örök békét sikerül meglelned,

S hol nem kísért a múlt, a jövő képe,

Őszinte vággyal hullsz Isten elébe.

Mikor bemégy az Úrnak templomába,

A békességnek igazi honába,

Rakj le magadról minden földi terhet,

Újult lélekkel érjed el a termet,

Mikor kinyílik kapuja előtted,

Gondolataidat az égről szőjed,

És ne nézz vissza az eltűnt világra,

Mikor bemégy az Úrnak templomába.

Így a zaj, lárma, mind kívül maradhat,

S belül igazi áhítat fogadhat,

Szenteld ez órát a békét adónak,

Legyen szívedben hatása a szónak.
Éber legyél és ne csak hallgass csendben,

És elfelejtsél mindent azon menten,

De úgy élj otthon és kint a világban,

Ahogyan élnél az Úr templomában.

Legyen kis hely, mit templomnak nevezhetsz

Ahol felszállhatsz a te Istenedhez,

Mikor bemégy az áhítatos csendbe,

Mintha ott lennél fent a csodás mennybe.

S amíg körülvesz a szent egyszerűség,

Érezd, hogy föléd hajolt a derült ég,

S ne legyen lelkednek sem nyugvása,

Ha nem mégy el az Úrnak templomába.

Mily dicső kegy és milyen dicső álom,

Hogy szállhat lelkünk fehér imaszárnyon,

Hogy száll a lélek fel, fel a magasba,

Valami szent vágy viszi, űzi, hajtja,

Repül, repül, és Isten közelében

Megszentelődik abban a reményben,

Hogy boldog, dicső lesz a szárnyalása

Az Úr örök és csodás templomába!

Óhajtsd a percet, óhajtsd a napot,

Amikor földi élted itt hagyod,

S nem csalhat vissza a világba semmi,

Búcsú nélkül és hirtelen kell menni.

Óhajtsd, kívánd a nagyszerű, hatalmas,

Dicsőséges, és örök diadalmat,

Mikor nem vágyol többé a világba,

Örökké élsz az Egek Templomába.

  Kárász Izabella   "Fényből fényességet" 211

NYISSÁTOK KI A TEMPLOMAJTÓT!

Hajnalt kukorít a kakas.

Hideg köd ül köröskörül,

Lopódzni kezd a virradat,

Belül a szív is melegül.

Templom mellett visz az utam, 

Sötétben állnak itt a fák,

Fény imbolyog a homályban,

Nyitják a templom ajtaját.

Kinyitották a templomajtót,

A templom barna ajtaját.

Hogy felszálljon a magasságba

Sok, igaz, szívbéli fohász.

Ahogy elnéztem, ott, a ködben,

Reám szállott egy szent varázs,

S kinyitottam a templomajtót:

A szívem templomajtaját.

Kinyitottam a templomajtót,

A szívem templomajtaját.

Hogy szálljanak az imádságok,

Magasztalják az Ég Urát.

Hogy az Úr betérjen abba

Mint reggeli áldást adó,

El ne távozzon abból többé,

Maradjon ott örök lakó.

   Kárász Izabella  "Fényből fényességet" 209.

KÖVEK  ZSOLTÁRA . 

Elhalkult és elhalt az orgona...

De új nesz kél most a templomfalakból.

Nem halljátok? Itt körül a falakban

Dobognak a beépített kövek.

Külön dobban meg minden kicsi kő,

És mégis, mégis egy ütemre vernek,

Egy óriási templom-dobbanással.

Isten, ha akarja, a köveket

Dobogtatja meg a szívek helyett.

Kő-nehéz szívvel, dallamtalanul,

Lehajtott, fáradt fejjel figyelek.

Szeretném, ha szívem megállana,

S csak a százéves templom kövei

Dobognának tovább...

Dobognak... dobbanásuk lassan áthat,

Felmelegíti dermedt véremet,

Lassan megértem a beszédjüket:

„Mi kövek voltunk, rossz, rideg kövek,

Kemény kövek és haszontalanok.

Nehezek, otrombák, formátlanok.

Tehetetlenek, tompák, elesettek,

Mozdíthatatlanok.

Hevertünk hét országban szerteszéjjel,

Utak mentén, száraz patakmederben,

Omlásokban, elhagyott kőtörőkben,

Vad éleinkbe ütközött a nap,

Horzsoltuk az éjszaka bársonyát,

Véresre törtük vándor lábait,

Egymásról alig tudtunk valamit,

És nem álmodtunk templomról soha.

De jött egy ember, törékeny, beteg,

A lelke égett, szíve dobogott,

Az az ember templomról álmodott.

Tudta, kövek hevernek szerteszéjjel

Tehetetlenül, haszontalanul,

Vadul, otrombán és formátlanul, -

Elindult a köveket megkeresni,

Omlásokban, elhagyott kőtörőkben,

Utak mentén, száraz patakmederben,

Barangolt hetedh-étországon át,

Hol éleinkbe ütközött a nap.

Horzsoltuk az éjszaka bársonyát

S véresre törtük az ő lábait.

Az az ember keresett, s megtalált.

És azt mondta nekünk: Ti templom

            lesztek.

Falakká fogtok összeállani,

És visszaveritek az Ige hangját,

És visszazengitek az orgonát, -

Az imádkozó nagy nyomorúságot

S az áhítat szárnyaló énekét

Szent nyugalommal veszitek körül.

Halkan dobogni fogtok a falakban,

Külön dobban meg minden kicsi kő,

És mégis-mégis egy ütemre vertek,

Egy óriási templom-dobbanással.

Isten, ha akarja, a köveket

Dobogtatja meg a szívek helyett.

Így szólt hozzánk a templomépítő.’’

Így beszélnek ma hozzánk a kövek.  Reményik Sándor.1929. December 1.