Fohász.

Ismeretlen szerző verse Uram! Szeretem a Te szent egyházadat
S jelenléted földi helyét. De míg Zöld Gergely lesz a papunk,
Nem viselem semmi terhét  Szeretlek Téged áldott Uram
S vágyom, hogy akaratod tegyem. De a mellettem ülő testvértől
– Ó kérlek, szabadíts meg engem! Köszönöm neked a hangomat
S az éneklésre kapott erőt. De míg Nagy Pál lesz a kántor
Az éneklésben nem segítem őt. Asztalodra drága Jézus
Kegyelmednek kelyhét helyezed. De ha Kiss Bálint osztja ki azt
Sem bort, sem kenyeret magamhoz nem veszek  Mindenem, mikkel megáldottál
Tőled jöttek, s tieid ezek. De ha Rácznét is segélyezik
Az adakozásban részt nem veszek. Könyörgöm hozzád esdekelve
Készíts nekem helyet a mennybe’ Égi lakást. De kérlek Uram,
Semmiképpen ne a Nagyné mellett!

-----------------------------------------------------------
Zákeus.

Elment egyszer Zákeus, hogy Jézust meglássa,
Kicsi volt, hát felmászott egy nagy fügefára.
Mikor az Úr arra jött, így szólt fel a fára:
“Zákeus ma tehozzád térek be szállásra.”
Örvendezett Zákeus Ennek hallatára,
Hitte, hogy a bűneit az Úr megbocsátja.
Azt mondta: “Ha valamit gonoszul elvettem
Megfizetek négyszer is, hogy jóvá tehessem.”
Így szólt az Úr: “E háznak ma lett üdvössége!”
Zákeusnak szívébe Öröm szállt és béke.
Jézus jött, hogy megtartsa a bűnös világot,
Mióta Ő eljött hozzánk, én is vele járok! Domján János

----------------------------------------------------

Bácsi Sándor: ZÁKEUS MONOLÓGJA.

Fel kellett hát másznom a fára...
Bár olyan kínos köznevetség
tárgyává lenni akkor, ha az alattam nyüzsgők
kicsit féltek tőlem és nagyon megvetettek.
Rang és méltóság nélkül kiszolgáltatott lettem.

De ott lent körülvettek a tarka köntösök,
fehérlő köntösök, meg piszkos köntösök,
bennük a széles vállak, magasló termetek,
dagadó mellek, egzaltált széleskarú gesztusok,
nagy emberek, akik között az érkező,
szelíden érkező Krisztus úgy elveszett.

Mert eltakarták a büszke, lelkesült
széles vállak, dagadó mellek,
és egzaltáltan mozduló karok...
...És eltakarta törpeségem.
A mindig földre néző tekintetem,
a vámszedő asztalra görnyedő hátam,
a haszonért remegő kezem,
a mindennapokért rettegő szívem,
másokat rövidítő hitványságom.
Fel kellett hát másznom a fára,
- hogy az út-porból felemeljem,
napfényre tartsam arcomat,
- a káoszt, ami dúlta lelkem,
kivetettségem elfelejtsem,

- valahol mélyen nagyon égett
hogy megmentőre van szükségem,
ki kötéseimből feloldoz.

És jött. Fölnézett. Meghőköltem,
hogy majd a lombok eltakarnak.
De akkor Ő ott megszólított:
Zákeus! Nálad vacsorázom.

Nem is tudom, hogyan kerültem
a lomb közül le, oldalára,
hogy átadjam a szívem, házam,
megtisztítsam az orozottól
vagyonomat, és felajánljam...
...Elinduljak új utamon.