Fölfelé.

Akik mindig az útra néznek Sohasem látnak csillagot
Csak rögöt, sarat, port, És sok-sok egymásra tipró lábnyomot.
Akik mindig az utat nézik, Örömük sohasem lehet.
Nem látnak messze, biztató célt Csak a napi kis terheket.
A csillagokra kell felnézni És csüggedezni nem szabad
Bár nehezek és küzdelmesek A felfelé vivő utak

-------------------------------------------

Bibliám.

Ha fáradt vagyok, üdítő nyughelyem,
Ha sötét vesz körül, szava égő mécsem,
Ha éhes vagyok éltető kenyerem,
Ha ellen szorongat, fegyvertáram nékem,
Ha beteg vagyok, mennyei patikám,
Ha egyedül állok, barát vár benne rám.

--------------------------------------------------

 A 139. Zsoltár margójára.
Egyszer, nagyon-nagyon régen,
amikor az Isten egy pillantásra megálmodta a világot,
igen, pont abban a pillanatban Rád is gondolt.
És elmosolyodott.
Örült neked.
Az Isten, már akkor hallotta
az összes gyermekkori gügyögésedet;
látta az első bizonytalan lépéseidet a fűben,
és az első "a" betűt amit belerajzoltál az elemista füzet csíkjaiba.
Isten tovább mosolygott,
és szívesen nézett téged.
Ő már akkor előre látta
a durcás sértődéseidet,
a toporzékolós kiabálásodat,
a barátaid melletti kiállásodat,
az első szerelmes pillantásodat...
Minden percedet előre látta, hallotta, érezte és
értette.
És minden perced szépségéért előre lelkesedett.
Az Isten jól megfigyelt téged.
Megnézte a kezed, a vállad és a lábaidat.
Megnézte hátad ívét, gerinced vonalát,
csigolyáid alakját és erejét.
Ebben az ősrégi teremtő pillanatban,
őszinte szeretetből teremtett neked
egy pont a hátadhoz illő,
keresztet.
Amilyet senki másnak nem adott.
Rád nézett az Isten,
és tetszettél neki a kereszteddel.
Örömmel látta,
hogy mindaz amit alkotott jó.
Búcsúzóul, amikor még egy röpke mosoly erejéig visszapillantott rád,
megerősítette a lábadat, hogy könnyebben vidd a kereszted.
Arra gondolt, hogy ha majd eljön az idő és világra jössz,
akkor szívesen segít majd Neked, ha kéred.
Mert ezalatt a teremtő pillanat alatt még jobban megszeretett
a kereszteddel együtt.