II. Korinthus 9:6-8

Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat.

Kiki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.

Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek.

A madárijesztő

Egyszer egy vadász megsebesített egy tengelicét. A madárka ideig-óráig még eléldegélt azon, amit a földön talált, de aztán megérkezett a rettenetes, fagyos tél. Amikor egy hideg reggelen ennivalót keresett, megpihent egy madárijesztőn. Tekintélyes madárijesztő volt, szalma testét régi ünneplő ruhába öltöztették, a feje egy nagy, narancssárga tökből, a fogai kukoricaszemekből készültek, orraként egy répa, szemeként két dió szolgált.

- Mi újság, tengelice? – kérdezte a madárijesztő, mint mindig.

-  Semmi jó – sóhajtott a tengelice. – Kis híján elpusztulok ebben a hidegben, mert sehol sem találok menedéket. Az ennivalóról ne is beszéljünk. Azt hiszem, nem érem meg a tavaszt.

- Ne félj! Bújj be ide a zakóm alá. A szalmám száraz és meleg.

Így talált otthonra a tengelice a madárijesztő szalmaszívében. Már csak ennivalót kellett szereznie. De hol vannak ilyenkor rügyek és magok?

Egy nap, amikor a zúzmara jeges szárnya mindent belepett, a madárijesztő lágyan azt mondta a tengelicének:

- Tengelice, edd meg a fogaimat: finom kukoricaszemek!

- De akkor neked nem lesz szájad!

- Legalább bölcsebbnek fogok látszani.

A madárijesztő száj nélkül maradt, de boldog volt, hogy kis barátja él. És rámosolygott a diószemeivel.

Néhány nap múlva a répaorr következett.

- Edd meg! Tele van vitaminnal – mondta a madárijesztő a tengelicének.

Hamarosan  a diókra került a sor.

- Majd mesélsz nekem – mondta ő.

Végül a madárijesztő odaadta a tengelicének a tököt, ami a feje volt.

Amikor megérkezett a tavasz, a madárijesztő nem volt többé. De a tengelice élt, és felröppent az azúrkék égbe.   Bruno Ferrero nyomán