---------------------------

Ézsaiás 60:1-2


Kelj fel, világosodjál, mert eljött világításod ideje, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik.

Isten félreismerése burkolja sötétsége a földet. Az ember elfelejtette, hogy milyen Isten jelleme. Félreértik és félremagyarázzák kijelentéseit. Olyan üzenetet kell hirdetnünk, amelynek a fénye megvilágosít, ereje megment. Az irgalmat hordozó fénysugár, a kegyelmet hirdető utolsó üzenet Isten szeretetteljes jellemének a bemutatása kell legyen…

Senki nem lehet Isten fényhordozója a saját erőfeszítéséből… Az ember csak az állandóan felé áradó isteni szeretet által tud fényt árasztani. A szeretet aranyolaja azonban bőven ömlik mindazok szívébe, akik hitben Istennel egyesülnek, hogy jó cselekedetekkel, igaz és őszinte szolgálattal továbbítsák a fényt… Nem Istenen múlik, hogy nem áradhat ki a föld minden lakóira az ő kegyelmének gazdagsága… Krisztus semmire sem vágyik jobban, mint az olyan emberi eszközökre, akik által megismertetheti a világgal az ő Lelkét és jellemét. A világnak pedig semmire sincs nagyobb szüksége, mint hogy lássa a Megváltó szeretetét, amint emberek közvetítésével megnyilatkozik. Az egész menny olyan emberi közvetítőkre vár, akik által kiáradhat a „szent olaj” az emberek örömére, áldására.
E.G.White: Krisztus példázatai  A Szerkesztő

Kereslek Téged

Uram, feléd botorkál kósza lelkem…

Ez úton annyi akadály komorlik!

Érzem, ma újból méltatlanná lettem

Hozzád, a hitem mily gyermekes, botor hit.

Hogyan tudok egyik találkozástól

a másikig így távol esni tőled?

Itt térdelek szikkadt szívvel, s ha rám szól

az elfutó idő, riadt erőmet

hiába zaklatom, kihagy, kifáradt…

Régi imák foszlányait idézem,

Mint egy varázsló; szólongatva várlak,

S nem jössz közel… Csak azt mondd, hogy miért nem?

Már mindent elbeszéltem. Titkaimból

Kiforgattál. Jogod van rá, hogy elvess.

S mégis, ajkam reménykedve így szól:

Bűnös vagyok! Ó, légy hozzám kegyelmes!

   Gerzsenyi Sándor.  (Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

Gyógyíts meg!

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája…
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen – nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyék a-képen.
Egy kóbor szellő néha-néha.
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, –
S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is – tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem – megköszönni
Reményik Sándor