Vasárnap este .
Magasztalja lelkem az Urat és ujjongjon szívem üdvözítő
Istenemben! (Lk 1,46-47)
Örökké gazdag Istenem! E vasárnap estén hálát adok Neked
mindazért, amivel ma testem-lelkem megajándékoztad. Jól tudod, ó Atyám,
hányszor el akartak téríteni tőled embertársaim és sötét erők. Add, hogy ellene
szegüljek minden kísértésnek és csábításnak, hogy ne a mulandó dolgok foglalják
le szívemet. Életem szegényes és tartalmatlan lenne Nélküled, Istenem. Legyek
gazdaggá Benned, hogy lelkem Neved magasztalja, és üdvösségednek örvendjen.
Egyedül Te mentesz meg engem.
Uram, a Te kezedbe ajánlom az én lelkemet.
Uram, a Te kezedbe ajánlom az én lelkemet.
Megváltottál minket, Uram, igazság Istene!
Uram, a Te kezedbe ajánlom az én lelkemet.
(KÉ 188.)
Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát!
Őneki mennyei karokkal együtt zengj hálát!
Zúgó harang, Ének és orgonahang,
Mind az ő szent nevét áldják!
(Ref.
264:1 – Ev. 10:1 – Bapt. 12:1)
Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a
békességet.
A feladat egyszerűnek látszott, s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen, rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült... s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron, hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett, s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem, nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, békésen legelésző birkanyájat...
A papírkosár lassan tele lett, s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés, messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett, a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket, a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott, kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen, Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett, s ott meglátta, amit egész nap keresett.
A fa egyik vastag benső ágán, úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég. Ez hát az igazi békesség.
– Uram, te megmutattad békességedet! – szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez, mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan, ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz, s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes, minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet, s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.
Rajzolt tengert, széltől mentesen, rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült... s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron, hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett, s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem, nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, békésen legelésző birkanyájat...
A papírkosár lassan tele lett, s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés, messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett, a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket, a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott, kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen, Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett, s ott meglátta, amit egész nap keresett.
A fa egyik vastag benső ágán, úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég. Ez hát az igazi békesség.
– Uram, te megmutattad békességedet! – szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez, mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan, ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz, s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes, minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet, s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése