GYERTYA AZ ÚR KEZÉBEN

Láttam egy gyertyát, mit égi kéz faragatlan tartóba tett.

Szent intésre kigyúlt a fénye, s piros örömben reszketett.

A hitetlen aggódva mondta: - Mért siet úgy? - Csak csendesen!

Ráér majd vén korában égni!... Őt nem zavarta semmi sem.

Sokan haraglepellel fedték, de átvilágolt győztesen.

Ködök takarták, szelek tépték, de ő csak égett melegen.

Hogy égett, -  bűnül ezt rótták fel (életörömben, lángolón).

Amikor verték, fojtogatták nem oltotta a fájdalom.

Irigy szemmel, bírálva mondták: - Hamis a lángja, gőg a fény.

Némán égett tovább e harcban, könnyek peregtek tűz-szemén.

Lángja halk volt, de diadalmas; alázatában is erős.

Benne mindig mosolyt láttam. Valaki mondta: Türelmi hős!

Éjjel-nappal ragyogott lángja; Égni, égni, - csak ezt tudott!

Tartójából ki nem vehették, Isten keze tartotta ott.

Életét annak ajánlotta, Ki bűnéből utat nyitott.

S ezt fényli messzi éjszakában: - Tiszta, szabad, s boldog vagyok.

S ha fogyó élte végsőt dobban, Nem szakad meg a drága fény.

El nem fogynak: Istenért égő Igaz szívekkel áldozók,

Oltárához gyűlnek a népek, Az Ő színében lángolók.

Ily fény szeretnék lenni én is, míg életem oltárán van:

A szívem tűz, a lelkem lángol: Ott vágyom élni boldogan!

--

Láttam egy gyertyát, mit égi kéz Faragatlan tartóba tett...

- Jelentkeztél-e munkára? - Megkaptad-e már helyedet?

             Stefura Erszébet

Ködben – napfényben.

Különös ködben járni az utat.

Minden sziklán ott ül a magány.

Egyik fa nem látja a másikat

és árva mindahány.

Különös ködben járni az utat.

Az élet – nagy magány.

Egyik nem érti meg a másikat

és árva mindahány.

Oszlasd a ködöt, fénylő napsugár!

Vonj árvaságon át aranyhidat!

Köszöntse egymást az egész határ,

s lássa meg egyik fa a másikat!

Oszlasd a ködöt, szeretetsugár!

Miért lenne nagy magány az életünk,

ha minket Atyánk kitárt karja vár,

s egymásnak testvérei lehetünk?!

 Túrmezei Erzsébet