18 Zsoltár 2-3 És monda (Dávid): Szeretlek Uram, én erősségem!

Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én kősziklám, ő benne bízom: az én paizsom, idvességem szarva, menedékem.

Nemrég egy vidéki gimnáziumban tettem fel a kérdést: Ki az, aki sohasem csap be bennünket? Aki mindig a javunkat akarja? Akiben mindig megbízhatunk és támaszkodhatunk rá? Csend volt a diákok között. Szüleire senki sem tett utalást, pedig kisváros, kis gimnáziumban, többnyire falusi gyerekek vettek részt a rendhagyó irodalomórán. Végre egy 16-17 év körüli fiú megszólalt:
- Kire lehet számítanom? Hát csak saját magamra.
Nevető arcok fordultak egymás felé.
- Valaha én is így gondolkodtam – feleltem neki – Ám egyszer kezembe került Pilinszky Jánosnak egy prózai írása, melynek címe: Az ember – így folytatódott az első sorban: legfőbb ellensége saját magának. Azt hittem, nem jól látok.
Talán sajtóhiba? Nem. Hányszor becsaptuk önmagunkat! S hogy nem akarva, az most még súlyosabb, még akaratlanul is! Igazán nem a legbiztosabb kezekben van az életünk, ha a magunkéban tartjuk. Ezért feketén-fehéren látnunk kell, amit egy másik költő tapasztalata helyez elénk:
Keresztury Dezső: Valaki tenyerében
Sokszor nem tudtam, mi derül
ki végre sok titok közül
meglepetésül;
valóság lesz a képzelet,
vad csatazajra ébredek,
harcban ész nélkül;
belezuhantam, visz az ár,
mihez, mert kell, okot talál,
hogy fennmaradjon végül.
A gyötrött test, mely elveti
eszméletét: nem kell neki,
mert csupa vér már;
visszaájul, vagy kirepül
a fénybe vagy alámerül,
sűrű, kövér sár
nyeli; új törvény dobja ki,
új áramokba hullani,
hol más fény, más sötét jár.
Kérdezhettem, hol is vagyok,
mit is tegyek, mire a sok
esély, hisz látni
néhány lépésre ha tudok,
sodrások, labirintusok
szédületében bármi
várhat, kő, iszap, parti rét,
s rámveti háló-végzetét
angyal, ördög, akárki.
Sokszor éreztem: vége van,
megölnek, elvesztem magam,
s mindig túléltem;
sokszor éreztem: eltűnök,
s a nap mindújra kisütött,
valaki lenyúlt értem;
mindig úr lett a vadakon
valami nagyobb hatalom,
s elfértem tenyerében.  Dr. Reisinger János irodalom történész
-----------------------------------------------

19. zsoltár 8-10

Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket; az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt.

Az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket.

Az Úrnak félelme tiszta, megáll mindörökké; az Úrnak ítéletei változhatatlanok, s mindenestől fogva igazságosak.


„A törvény leleplezi előttünk a bűnt, és arra késztet, hogy átérezzük: Krisztusra van szükségünk, hozzá kell menekülnünk bűnbocsánatért és békéért. Bűnbánatot gyakorolva Isten iránt, és hitet a mi Urunk Jézus Krisztus iránt.

A Tízparancsolatra nem annyira a tiltás, mint inkább a kegyelem oldaláról kell tekintenünk. A benne foglalt tilalmak az engedelmességben rejlő boldogság biztosítékai. Ha elfogadjuk a törvényt Krisztusban, akkor az a jellem tisztaságát munkálja bennünk, ami örömöt hoz az életünkbe itt, e földön és az örökkévalóságon át. Az engedelmes hívő számára a törvény védőfal. Isten jóságát látjuk meg benne, aki miután kinyilatkoztatta az embereknek az igaz élet változhatatlan elveit, meg akarja óvni őket a törvényszegésből származó gonoszságtól.

Nem szabad Istenre úgy tekintenünk, mint aki alig várja, hogy megbüntethesse a bűnöst bűnéért. Minden törvényszegés visszahat az elkövetőjére, a jellem meggyengüléséhez vezet, könnyebbé teszi számára az újabb törvényszegést. Ha az ember a bűnt választja, elhatárolja magát Istentől, elzárja magát az áldások forrásától. Ehelyett biztos következményként pusztulást és halált von magára.  A Szerkesztő