BÍZZ AZ ÍGÉRETEKBEN ÉS HIVATKOZZ RÁJUK!  FÉNY ÉS ÖRÖM--.                            C. H. Spurgeon:
"Mert Te ígérted Uram, Uram! Mert a Te áldásoddal szolgádnak háza
örökké áldott lesz!” 2Sám. 7,29.                                                                                                          Dávid itt egy ígéretre hivatkozva lép Isten elé. és kéri annak beteljesítését. Ez az igevers így kétszeresen is tanulságos számunkra. Először, hogy komolyan bíznunk kell abban, amit az Úr megmondott, annak beteljesülését biztosra kell vennünk, azután már hivatkozhatunk Isten trónusa előtt ígéreteire.
Milyen jó dolog arra hivatkozni, amit az Úr maga ígért meg ! Milyen jó elmondani Dáviddal: "Mert Te ígérted, Uram", hiszen ilyenkor Isten ígérete támasztja alá könyörgésünket.
Nem azért imádkozunk, mert kételkedünk, hanem mert hiszünk. hitetlenül imádkozni nem illő dolog Isten gyermekei számára.

NEM, Uram, mi NEM kételkedünk Benned, hiszen meg vagyunk győződve arról, hogy minden szavad nagy reménységek várására bíztat minket. Egyszerűen, csak mehetünk Hozzád, hogy kérjük, cselekedjél, amint megmondottad. Így kérlek, áldd meg szolgád házát, gyógyítsd meg betegeinket, mentsd meg a csüggedőket, vezesd vissza az eltévelyedetteket, erősítsd az istenfélőket. Urunk, add meg ruhánkat és eledelünket ígéreted szerint. Segíts meg minden munkánkban, kiváltképpen, amikor az evangéliumot visszük szomszédainkhoz. Tedd munkatársainkat a saját munkatársaiddá, gyermekeinket saját gyermekeiddé. Áraszd ki áldásodat a jövendő nemzedékre, és add, hogy amíg utódaink a földön élnek, hűek maradjanak Hozzád. Ó Uram, a Te áldásoddal áldassék meg szolgád háza!
---------------------------------------------

FÁKLYA VEREM ELŐTT 

Talán csatornát javítottak.

Tán repedt csövet forrasztottak össze.

A város földalatti erei

Megpattantak valahol, - azt keresték.

Dolgoztak napestig térdig lucsokban.

Azután hazamentek.

Utánuk tátva maradt egy veremszáj.

Fáklyát tűztek a verem szája mellé,

Lobog.

Hányszor láttam így éjjel útközépen

Fáklyát verem előtt!

Mért nem tudok most nyugton továbbmenni?

Sötét lelkemből sötét éji pillék

Kirajzanak.

Kergetőznek a piros jel körül.

Lobog!

Lobog!

A vízióim körüludvarolják.

Micsoda jel!

Hány verem tátong most a nagyvilágon?

Farkasverem,

Halálverem,

Pokolverem,

Gondosan előkészített verem.

Csak fáklya nem ég a verem előtt.

Voltam-e én, vagytok-e ti,

Lesznek-e ők

Ilyen magányos éji lobogás,

Vigyázz-kiáltás tévelygő felé:

Fáklya verem előtt?

Közülünk ki fogja megérdemelni

A sírfeliratot: „Másnak világolt,

Amíg önmagát emésztette meg?”

Fáklya verem előtt.

Lobog!

Lobog!

A vízióim körüludvarolják.

És felrémlik egy másik fáklya-kép.

Fáklyát tűz ki a győztes hadvezér

Ős hadi-jog szerint

A meghódított város piacán.

Éj van, itt-ott még zajlik a tusa.

Lappang a gyilkos kétségbeesés.

A fáklya ég.

Amíg a fáklya ég,

Hajnalig talán – várja irgalom

Azt, aki elhajítja fegyverét.

Ilyen fáklyát tűzött az Isten is

A farkasvermes világ közepébe,

A fáklya ég.

Ki tudja, meddig még?

Boldog, ki elhajítja fegyverét,

S rábízza magát győzelmes kezére.

    Reményik Sándor  (Isten közelében, 95)