Aki helyett a Krisztus vérzett. Túrmezei Erzsébet:

Emlékszem: Kemény bilincsbe verten, bénultan ültem a hideg kövön.
Sötétség, bűn és vád töltötte el lelkem, ijesztő csend kietlen börtönöm.
Halál: Oly mindegy. Csak nagy néha lázadt valami bennem. Életvágy talán.
S akkor... szerettem volna összetörni bűnt és bilincset börtönöm falán...

Neki az ajtó rozsdamart vasának sámsonkarokkal! Ki a fényre! ki,
ahol szabad mezők ujjongva várnak, s ahol az élet szent magvát veti!
Néha. És máskor rémek. Megremegtem: a szívemen kemény, hideg marok.
Egy síron túli hang titkos hívása: 'Jöjj! Jöjj Barabás!' - Nem! Nem akarok!

'Barabás!' Hah, már nem a rém hívása. Ezer torokból tör ki: Ó, elég!
Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa és nem kiálthatok felé: Ne még!
Most! Súlyos léptek... fegyver csörrenése... csikordul a zár... szoborrá meredt
minden tagom... egy érdes hang: 'Barabás, szabad lettél. Le a bilincseket!

’ Először, mint egy álom. De lehullnak mégis. Tántorgó lábaim előtt
kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet. Rám vár. Előre! Hadd köszöntsem őt!
Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam. Pilátust láttam, népem véneit...

S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe nádszál. Hogy le nem roskad annyi kin alatt!
Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem: szelíd, egészen más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében valami földöntúli fény ragyog.

Ki ez az ember? Megkövülten állok. Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?
Valaki szól: 'A Názáreti Jézus. Őt feszítik meg Barabás helyett.'
Oly hosszú út vezet a Golgotára... Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,ott égett minden gyilkoló szegen.

És nem tudtam többé levenni róla. A szemek fénye... az a szent ajak...
a hulló vér... Múlott a perc, az óra. Felejthetetlen percek és szavak.
A szívemen gigászi nagyra nőttek láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem! Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!

Mikor utolsót vonaglott a teste,mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.- S ölbe vettem egy síró gyermeket...
Megsimogattam... lázadó kezemmel,mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt. Az ő testét fedi a sziklabolt.

Már csak szeretni, simogatni vágytam,  haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba Golgota útján a kereszt alatt.
Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem! Ez a szó zengi át életem.
- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,s ez nyitja meg a mennyet is nekem.

'Ki az? Ki zörget?' - kérdik majd. 'Barabás, aki helyett a Krisztus vérezett.'
S kitárják akkor ujjongó örömmel a gyöngykaput fehér angyalkezek.

ISTEN FIAI .   

Odakínáltad-e bal orcád annak,

ki megütött jobb feleden?

Ha nem tetted, nem tudod még, hogy milyen

a legboldogabb győzelem!

Ha törvény elé vitt galád hamis vád,

és te nem hagytad magadat,

de fogcsikorgó daccal védted rongyod,

... még sohasem volt igazad.

Ha egy mérföldre küldtek, s te kettőre

nem vállalkoztál szívesen,

e szolgaság szép győztes szabadságát

nem ismerted meg sohasem.

Ha nem jutott a szegénynek kezedből

se fillér, se kenyér, se víz,

nábob-kincseid aranygarmadája

rejtve maradt előtted is.

Ha nem szereted s áldod azt, ki gyűlöl

s halálos csapdát von köréd,

nem ismered a megbocsátás édes,

uralkodói örömét.

Visszaütni gonosz is tud, s perelni

vámszedőnek is van joga.

Csak szolgalélek zsarnok, s csak az állat

fösvény, önző és mostoha.

Az ember több! Légy ember: Isten képe,

néked szól a Hegyi Beszéd.

Árassza lényed egy magasabb élet

megtisztult szellemét!

Az égbe ereszd gyökered erősen,

ne ússz az árral ostobán.

Tedd mindennek éppen a fordítottját,

mint amit a világ kíván.

A föld a korcsoké, s a korcs gyáva, hitvány,

bárhogy küzd, el kell buknia.

A bölcs szelíden enged a gonosznak,

teheti, mert bátor, erős és gazdag,

s király, mert az Isten fia    Bódás János