JÁKÓB KUTJÁNÁL. 

 „János ev. 4 rész, 1-15”. versek

A levegő tüzet lehel, Mindenki árnyékban delel. Még a vad is odvába bújt,

Csendes, kihalt most minden út. De ím, a kút felé siet Egy asszony merni friss vizet.

Ő épp ilyen órát keres, Mikor a kút s az út üres. Az emberek tekintetét

Kerülni van oka elég, Az élete vétkes, sivár, Megveti az egész Sikár,

Meg az egész Samária, Jobb volna tán meghalnia!...

Ni, ott a kútnál ül egy idegen! - Ki lehet az, én Istenem! - Lábán az aszú föld hamva, pora, Látszik, hogy hosszú útnak vándora. De nem sejti az asszony, hogy ki légyen,

Nem sejti, hogy lelki békéje lészen. Talán egy vándorló írástudó:

A köntöse mutatja, hogy zsidó, És ha zsidó, úgy hát ellenség!

Micsoda gonosz véletlenség, Hogy ő, az emberkerülő, Aki a kúthoz lopva jő,

Nemcsak hogy egy embert talált, Hanem még hozzá Izrael fiát, Ki az egész Samáriát

Megveti, gyűlöli mindhalálig!

De mily csoda: az idegen Nem fordul el zord hidegen, Sőt nyomba szóba áll vele:

„A vedredet merítsd tele És adj - az Isten majd megfizet - Adj nekem egy ital vizet.“

Az asszony nagy szemet mereszt: Zsidó létedre, hogyan kéred ezt,Én tőlem, földnek iszonyától, Gyűlölt népnek lenézett asszonyától?“ Az idegen szemében fény ragyog.

„Ha tudnád te, hogy én ki vagyok! És ha tudnád te a hívőknek részit,

Amit számukra az Isten készít:Te kértél volna tőlem, nem hiszed?

És kaptál volna élő vizet!“

„Uram, az ajkad mit beszél? Vödröd nincs, s a víz színe mély. Jákób, ki már e vizet itta,

Meríteni azt még ő sem tudta Vödör, s kötél nélkül, csak úgy marokkal,

S nem vagy te nála kisebb sokkal?!“

Ő szól: „Ki e vízből iszik, Megint, hamar megszomjúhozik. De oly vizem van énnekem,

Hogy meg nem szomjúhozik sosem Ki abból iszik, sőt benseje

Élet vizének lesz buzgó kútfeje.“

Mohón kiált az asszony: „Jó, Uram! Adj nékem is ilyen vizet, ha van. De jó lesz majd, a nap hevén Nem kell, hogy a kútra járjak én.

Megbújhatok házam falán belül Vádló emberszemek elől!“

Amaz csupán annyit felel: „Eredj, és hívd férjedet el!“ „... A férjemet? “ - az asszony kérdi S azzal hozzáteszi keserű daccal: - „Férjem nincs!“.    „Nincsen?  Hát igaz,

Öt férjed volt, s aki most van, nem az.“

Az asszony döbbenve tág szemet nyit, Ki ez, hogy tudja titkait,

Az élete bűnét, sebét, Mindazt, mi benne rút, sötét!„Uram! - kiált -, próféta vagy tehát!

Választ a kérdésemre adj hát: Mi e helyen imádkozunk,Az Istennek itt áldozunk.

Zsidók hite szerint ellenben Nincs szent hely, csak Jeruzsálemben.

Ó, mondd, kinek van igaza?  A szívnek hol van vigasza,

Melyért oly nagyon eped... Ó, mondd, igaz vallás melyik?

Egy bűnös élet terheit Lerakni hol lehet, ó, hol lehet?!“

Komoly, nagy válasz szól e szóra: „Asszony, eljő, hidd el, az óra,

Mikor ki imádkozni vágyik, Sem Jeruzsálem templomáig

Nem kell, hogy menjen, S nem kell, hogy várjon, míg felérne

A Garazim hegy szent helyére, Ahol Samaria népe áldoz,

Eljő az óra, s íme most van, Mikor nem fényes templomokban

Szólhat csak Isten-imádás. Csak annyi kell: lélek és igazság,

Az egeket hogy általhassák,S nyomukba szálljon az áldás.

Az Isten lélek, és ő azt kívánja, Hogy minden lélek őt imádja,

Lélekben és igazságban tegye.“

Az asszony szól: „Ez akkor lesz, ugye, Mikor, akit sóvárogva várunk,

Eljő a mi dicső Királyunk, Minden népnek Messiása.

Ki a titkot mind megjelenti, Fényét az éjszakába hinti,

Bűnös lelkünk életre menti,S lesz minden szívnek gyógyulása.

Tudom, a Krisztus hogyha eljő,Akkor eloszlik minden felhő,

Az üdvösség napja felragyog.“

Az idegen szól: „Eljött. Én vagyok. Vargha Tamás