Túrmezei Erzsébet:

EGY ÚT VEZET CSAK ÉGBE... 

Keskeny palló örvénylő ár felett,

sötét, mélységes szakadékon át -

odadöntve egyetlen út gyanánt

két összerótt, hatalmas szálfa: mint kereszt.

A szakadék szélén, egymásután

lépnek elő a vándorok.

A túlsó partról érkező sugár

megvilágítja halvány arcukat.

A mélységtől mindegyik visszaborzad,

remegve hátrál, híd után kutat.

Aztán riadtan nézi a keresztet,

az egyetlen utat.

Hol a jó-tettek, az érdemek fénylő,

tarkaívű szivárványhídja itt?

Lelkek folyongnak a félelmes parton,

s vallatják az öröklét titkait.

Sikoltó sírással hidat keresnek

és nem találnak sehol, csak keresztet.

Kereszt… kereszt… Nem ismerős nekik?

Lenn tele volt vele az életük,

találkoztak mindennap, szüntelen.

állt úton, útfélen.

Templomok tornyán égre csillogott,

setéten állt minden oltáron ott,

s határszéleken árválkodott.

Odatűzték a magányos tetőkre,

ezerszám őrködött a temetőre.

S még ékszert is csináltak belőle.

S olyan megszokott lett… megszokott.

Most mégse mernek indulni rajta,

hogy átjussanak a fénylő, biztos partra,

úgy rettegik a megszokott keresztet,

sikoltó sírással hidat keresnek.

Az az egyetlen út a túlsó partra

nekik gúny, nekik ítélet jele,

mert odalenn nem törődtek vele.

De az a gyermek… mintha nem is félne,

mosolygó arccal odalép a szélre,

s a nagy kereszten úgy indul a lába,

mintha az Isten mentő kezén járna.

És az az asszony… nem szédül alá?

- hisz a magányos hídon nincsen korlát. -

Nem! Míg ott lenn, a pusztaságokon járt,

kereszt vezette, kereszt támogatta,

s biztos a lépte,

bármit üvölt a gyilkos ár alatta.

Remegő térddel megindulna más is.

- most jó volna a kereszt menedékül! –

de meginog, s a titkos mélybe szédül.

                        *

Mind odaérünk.

Megáll a szívünk és meghűl a vérünk.

S aszerint vár ránk kegyelem, ítélet,

hogy lent a kereszt lelkünknek mivé lett.

A szédítő, kavargó ár felett,

sötét, mélységes szakadékon át,

odadöntve egyetlen út gyanánt

vár reánk a kereszt!

   Túrmezei Erzsébet