"Elől és hátul körülzártál engem
és fölöttem tartod a kezedet."
Zsoltár 139,5

Ha fogom a kezed,
Nem félek a nagy kietlen szobában,
Sem kint a tágas, tágas messze-messze udvaron,
Sem a végtelen hosszú-hosszú utcán,
Még tán a nagy, beláthatatlan mezőre is ki merek veled menni.
Pedig ott egy nagy kutya van, aki förtelmesen ugat .
És ijesztően vicsorítja a fogát.
És már gyakorta futottam előle.
De hogyha Te velem vagy, nem tudok félni tőle.
---------------------------------------------------------.

Igen, ott vagyok...és most utam végét járva ismertem fel, hogy mindig is ott voltam. Akkor is ott voltam, amikor igazán mély gödörben éreztem magam. Amikor ugyancsak meg kellett küzdenem azért, hogy végre lássak kiutat, egy kis világosságot. Szeretett és óvott engem...életemen és gyermekemen kívül sok mindent köszönhetek az Úrnak..

Az élet végső szakaszát taposva már másképp gondolkodik az ember, ilyenkor teljesen más értelmet kaphat egy szó, egy mondat, vagy akár egy gondolat. De más jelentőséggel bírhat  egy emlék is

Az Isten tenyerén

Gondoskodó karjaiban élek én az Isten tenyerén.
Hordoz, ápol, tanít, formál,szelíden kényszerít.
Védelmez, nevel,szeretettel ölel.

Napfény van itt mindig,bár néha felhőt látok,
mert a Nap felette ragyog. Soha nem hagy el,
melegen átölel, mint egy napsugár
én egy kis virág nyújtózkodva táncolom át,
úgy, mint egy régi jó barát.

 Vigasztalás

Mi más, ha nem egy Isteni simogatás.
Kéz mely átölel és karjába zár.
Csók mely a homlokodhoz ér és
felmelegíti szíved jégkorongjait.
Add tovább, add tovább
és általad új utat ró,
a vigasztalás Istene, a Mindenható