Weöres Sándor: Száncsengő-
Éj-mélyből fölzengő-Csing-ling-ling-száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling-
Tél öblén halkan ring.
Földobban két nagy ló,
-Kop-kop-kop- nyolc patkó.
Nyolc patkó -kop-kop-kop-
Csönd-zsákból hangot lop.
Szétmálló hangerdő
-Csing-ling-ling-száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling-
Tél öblén halkan ring.
------------------------------------------------
Udud István: Ég a gyertya-
Ég a gyertya, ég,el ne aludjék!
Karácsonyfa-
gyertya köré
mind ide gyűljék!
Ég a gyertya, ég,
el ne aludjék!
Csillagszóró
száz sziporka
mind ide hulljék!
Ég a gyertya, ég,
el ne aludjék!
Béke,
szeretet,
igazság
el sose múljék!
Németh Emma : Személyesen szeret bennünket... - Advent -
úrjövet
Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, Isten fiainak neveznek minket, és azok is vagyunk! - írja Szent János apostol. Mi mindent jelent számunkra, hogy Isten a mi atyánk, aki szeret minket? Hozzásegít-e az apa, édesapa vagy atya szó, hogy Istennel személyes kapcsolatba kerüljünk?
Ma a gyermekek egyharmada születik házasságon kívül - ami nagyjából azt jelenti: apa nélkül. A családban felnövő gyerekek egy része is gyakran nélkülözi az apját, mert mindig dolgozik, soha nem ér rá... Sok gyermekben az apa fogalom vagy ki sem alakul, vagy inkább hiányt, vágyat és szenvedést jelent.
Én még úgy nőttem fel, hogy megfoghattam édesapám kezét, ha féltem. Tudom, milyen öröm apuval játszani, labdázni, milyen biztonság vele biciklizni vagy szánkózni, s micsoda élmény, amikor a mezőt járva megmutatja a nyulat, az őzet és a madarakat, és együtt szedjük a vadkörtét. Van tapasztalatom a vele való közös munkáról, s arról, hogy a jelenlétében biztonságban vagyok.
Nem véletlen, hogy a vér szerinti szülőket nem ismerő, állami gondozásban vagy nevelőszülőknél felnövekvő gyermek gyakran felnőttként is elindul megkeresni a szüleit, mert valami-valaki nagyon hiányzik az életéből. Hiányzik az otthon, hiányzik az apa és anya bensőséges, személyes szeretete. A biztonság, hogy azért él, mert valaki fogantatásától kezdve akarta, hogy éljen.
Ezen a földön csak szüleinktől kaphatjuk meg ezt a biztonságot, de még az ő áldozatos szeretetük mellett is mindig többre vágyunk, és nyugtalan a mi szívünk, míg Istenben meg nem nyugszik, ahogy ezt Szent Ágoston mondja.
S mikor azt érezzük, hogy édesapánk testvérünket jobban szereti, mint minket, mert mi nem vagyunk olyan jók, olyan kedvesek, nem vagyunk olyan szeretetre méltók, vagy azt gondoljuk, hogy igazságtalan velünk szemben, akkor valójában Isten szeretete után vágyunk, aki egyedül képes a mi hiányainkat betölteni.
Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya...
Már az ószövetségi Szentírás mint édesapát állítja elénk az Istent. Ezzel arra tanít, hogy Istentől kaptuk az életet, mindent, amink van és amik vagyunk. A szüleim csak egy gyereket akartak, de Isten személy szerint engem akart. Öröktől fogva ilyennek gondolt el, így szeret. Ezért én is elfogadhatom magam úgy, ahogy vagyok, felfedezhetem saját értékemet anélkül, hogy önhitt lennék, mert Istennek adok hálát, akitől mindez származik. Egész bensőmet te alkottad, anyám méhében te szőttél egybe engem. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor létrejöttem a rejtek ölén... Alaktalan voltam még, de szemeid már láttak engem... - mondhatjuk mindannyian a zsoltárossal.
Isten olyan édesapa, aki Ozeás próféta szerint szinte anyai módon karjain hordoz minket. Emberi kötelékkel, a szeretet bilincseivel vonz magához bennünket. Olyan, mint aki arcához emeli a csecsemőt, lehajol hozzánk, hogy ételt adjon nekünk - s igen: kútba is ugrik utánunk. Elküldi és halálba adja egyszülött Fiát, csakhogy kimentsen bennünket a kútból, ahova engedetlenségünk, bűneink miatt estünk. S még ha hűtlenek maradunk is, azt mondja a prófétával:
Hogy adhatnálak oda téged, hogy szolgáltathatnálak ki téged?...
Szívem megváltozott bensőmben, és szánakozásom felgerjedt.
Nem cselekszem haragom heve szerint...,
mert én Isten vagyok, nem ember... (Ozeás 11,8-9)
Merész vállalkozás a végtelen Istent a mi földi apaképünkkel bemutatni, hiszen Isten a mindig több, az egészen más. Ő Isten, és nem ember. Mégis a mi édesapánk.
Izaiás szavaival szól hozzád, testvérem, aki magányod, elhagyatottságod terhét hordozod, s azt hiszed, már Isten is megfeledkezett rólad:
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya,
nem könyörül-e méhe gyermekén?
Ha mások megfeledkeznek is, én nem feledkezem meg rólad!
Íme, tenyerembe véstem a neved... (Iz 49,15-16)
Ezekiel próféta szavaival téged is megszólít, aki soha nem tapasztaltad meg a szülői szeretetet:
Amikor a világra jöttél, nem vágták el a köldökzsinórodat, nem mostak meg vízzel és nem tisztítottak meg, és nem takartak pólyába. Senki sem hajolt föléd gyöngéden, hogy irántad való szánalomból ezek közül valamit is megtegyen veled. Már születésed napján utáltak, és kitettek a nyílt mezőre. Elmentem melletted és láttam, hogy véredben vergődsz. Ezt mondtam neked: Maradj életben, és növekedj... (Ez 16,4-7)
Amikor a mindennapi élet gondjai elborítanak, így szól hozzánk az Úr:
Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? (Mt 6,25-27.) Ugyan ki az közületek, aki ha kenyeret kér fia, követ ad neki, vagy ha halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékot adni gyermekeiteknek, menynyivel inkább ad jókat a ti menynyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle? (Mt 7,7-11)
Isten hozzánk intézett szava mindenkit megszólít. Azokat is az atyai házba hívja, akiknek nincs családja, nincs édesapja. A tékozló fiú atyjának házában a gyermekek mellett a szolgák és a barátok is ott vannak, de csak a hazatérő gyermek van otthon az Atya karjában. Az idősebb fiúhoz hasonlóan mi is otthontalanná válunk a szolgalelkűséggel, amely csak a parancsokat akarja végrehajtani, és azt is a büntetéstől való félelemből. Az idősebb fiúhoz hasonlítunk akkor is, amikor tehernek érezzük a keresztény élet kötelességeit, az egyház parancsait. Nem vesszük észre Isten ajándékait, nem halljuk meg szerető szavát: mindenem a tiéd.
Lehet, hogy meghívottak, barátok, haverok szeretnénk csak lenni, akiknek a vendégség idején mindenhez joguk van - aztán mehetnek a dolguk után.
Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya...
Ha nem tanulunk meg rácsodálkozni az Atya irántunk érzett szeretetére, koraérett felnőttekké válunk. Elfelejtünk játszani, csodálkozni, örülni, bízni, s nem tudunk ráhagyatkozni Isten akaratára. Tele lesz az életünk aggodalommal, félelemmel, fölösleges fáradsággal, küzdelemmel. Pedig ha nem leszünk olyanok, mint a gyermek, kívül maradunk az atyai házon.
Ma este nyújtsd ki a kezed, hogy az Atya kézen foghasson. Kérd Istent, vegyen ölébe, ahogy édesapád talán sohasem, és mondd ki: Istenem, bízom benned!
Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, Isten fiainak neveznek minket, és azok is vagyunk! - írja Szent János apostol. Mi mindent jelent számunkra, hogy Isten a mi atyánk, aki szeret minket? Hozzásegít-e az apa, édesapa vagy atya szó, hogy Istennel személyes kapcsolatba kerüljünk?
Ma a gyermekek egyharmada születik házasságon kívül - ami nagyjából azt jelenti: apa nélkül. A családban felnövő gyerekek egy része is gyakran nélkülözi az apját, mert mindig dolgozik, soha nem ér rá... Sok gyermekben az apa fogalom vagy ki sem alakul, vagy inkább hiányt, vágyat és szenvedést jelent.
Én még úgy nőttem fel, hogy megfoghattam édesapám kezét, ha féltem. Tudom, milyen öröm apuval játszani, labdázni, milyen biztonság vele biciklizni vagy szánkózni, s micsoda élmény, amikor a mezőt járva megmutatja a nyulat, az őzet és a madarakat, és együtt szedjük a vadkörtét. Van tapasztalatom a vele való közös munkáról, s arról, hogy a jelenlétében biztonságban vagyok.
Nem véletlen, hogy a vér szerinti szülőket nem ismerő, állami gondozásban vagy nevelőszülőknél felnövekvő gyermek gyakran felnőttként is elindul megkeresni a szüleit, mert valami-valaki nagyon hiányzik az életéből. Hiányzik az otthon, hiányzik az apa és anya bensőséges, személyes szeretete. A biztonság, hogy azért él, mert valaki fogantatásától kezdve akarta, hogy éljen.
Ezen a földön csak szüleinktől kaphatjuk meg ezt a biztonságot, de még az ő áldozatos szeretetük mellett is mindig többre vágyunk, és nyugtalan a mi szívünk, míg Istenben meg nem nyugszik, ahogy ezt Szent Ágoston mondja.
S mikor azt érezzük, hogy édesapánk testvérünket jobban szereti, mint minket, mert mi nem vagyunk olyan jók, olyan kedvesek, nem vagyunk olyan szeretetre méltók, vagy azt gondoljuk, hogy igazságtalan velünk szemben, akkor valójában Isten szeretete után vágyunk, aki egyedül képes a mi hiányainkat betölteni.
Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya...
Már az ószövetségi Szentírás mint édesapát állítja elénk az Istent. Ezzel arra tanít, hogy Istentől kaptuk az életet, mindent, amink van és amik vagyunk. A szüleim csak egy gyereket akartak, de Isten személy szerint engem akart. Öröktől fogva ilyennek gondolt el, így szeret. Ezért én is elfogadhatom magam úgy, ahogy vagyok, felfedezhetem saját értékemet anélkül, hogy önhitt lennék, mert Istennek adok hálát, akitől mindez származik. Egész bensőmet te alkottad, anyám méhében te szőttél egybe engem. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor létrejöttem a rejtek ölén... Alaktalan voltam még, de szemeid már láttak engem... - mondhatjuk mindannyian a zsoltárossal.
Isten olyan édesapa, aki Ozeás próféta szerint szinte anyai módon karjain hordoz minket. Emberi kötelékkel, a szeretet bilincseivel vonz magához bennünket. Olyan, mint aki arcához emeli a csecsemőt, lehajol hozzánk, hogy ételt adjon nekünk - s igen: kútba is ugrik utánunk. Elküldi és halálba adja egyszülött Fiát, csakhogy kimentsen bennünket a kútból, ahova engedetlenségünk, bűneink miatt estünk. S még ha hűtlenek maradunk is, azt mondja a prófétával:
Hogy adhatnálak oda téged, hogy szolgáltathatnálak ki téged?...
Szívem megváltozott bensőmben, és szánakozásom felgerjedt.
Nem cselekszem haragom heve szerint...,
mert én Isten vagyok, nem ember... (Ozeás 11,8-9)
Merész vállalkozás a végtelen Istent a mi földi apaképünkkel bemutatni, hiszen Isten a mindig több, az egészen más. Ő Isten, és nem ember. Mégis a mi édesapánk.
Izaiás szavaival szól hozzád, testvérem, aki magányod, elhagyatottságod terhét hordozod, s azt hiszed, már Isten is megfeledkezett rólad:
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya,
nem könyörül-e méhe gyermekén?
Ha mások megfeledkeznek is, én nem feledkezem meg rólad!
Íme, tenyerembe véstem a neved... (Iz 49,15-16)
Ezekiel próféta szavaival téged is megszólít, aki soha nem tapasztaltad meg a szülői szeretetet:
Amikor a világra jöttél, nem vágták el a köldökzsinórodat, nem mostak meg vízzel és nem tisztítottak meg, és nem takartak pólyába. Senki sem hajolt föléd gyöngéden, hogy irántad való szánalomból ezek közül valamit is megtegyen veled. Már születésed napján utáltak, és kitettek a nyílt mezőre. Elmentem melletted és láttam, hogy véredben vergődsz. Ezt mondtam neked: Maradj életben, és növekedj... (Ez 16,4-7)
Amikor a mindennapi élet gondjai elborítanak, így szól hozzánk az Úr:
Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? (Mt 6,25-27.) Ugyan ki az közületek, aki ha kenyeret kér fia, követ ad neki, vagy ha halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékot adni gyermekeiteknek, menynyivel inkább ad jókat a ti menynyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle? (Mt 7,7-11)
Isten hozzánk intézett szava mindenkit megszólít. Azokat is az atyai házba hívja, akiknek nincs családja, nincs édesapja. A tékozló fiú atyjának házában a gyermekek mellett a szolgák és a barátok is ott vannak, de csak a hazatérő gyermek van otthon az Atya karjában. Az idősebb fiúhoz hasonlóan mi is otthontalanná válunk a szolgalelkűséggel, amely csak a parancsokat akarja végrehajtani, és azt is a büntetéstől való félelemből. Az idősebb fiúhoz hasonlítunk akkor is, amikor tehernek érezzük a keresztény élet kötelességeit, az egyház parancsait. Nem vesszük észre Isten ajándékait, nem halljuk meg szerető szavát: mindenem a tiéd.
Lehet, hogy meghívottak, barátok, haverok szeretnénk csak lenni, akiknek a vendégség idején mindenhez joguk van - aztán mehetnek a dolguk után.
Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya...
Ha nem tanulunk meg rácsodálkozni az Atya irántunk érzett szeretetére, koraérett felnőttekké válunk. Elfelejtünk játszani, csodálkozni, örülni, bízni, s nem tudunk ráhagyatkozni Isten akaratára. Tele lesz az életünk aggodalommal, félelemmel, fölösleges fáradsággal, küzdelemmel. Pedig ha nem leszünk olyanok, mint a gyermek, kívül maradunk az atyai házon.
Ma este nyújtsd ki a kezed, hogy az Atya kézen foghasson. Kérd Istent, vegyen ölébe, ahogy édesapád talán sohasem, és mondd ki: Istenem, bízom benned!
Új Ember, 2007. december 16. LXIII. évf.
50
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése