Várnai Zseni

TUDOM.

Tudom, hogy soha el nem mondhatom,
És elvész bennem minden hangtalan,
És elvirágzik csöndben, magtalan,
Ami nagyot és szépet hordozok.

Pedig szívem ma él még, és dobog,
De minden érzés fáj, és oly nehéz
És ajkamon a szó olyan kevés
S a toll hegyéig oly messze az út.

Csak ami könnyű, játszi vagy hazug,
Gyors röpkeszárnyú szóra az talál,
A nagy érzés néma, mint a halál
És súlyos, mint a rög, mely ránkborul.
------------------------------------------------
Várnai Zseni

REGGEL

Legszörnyűbbek mégis a reggelek.
Mély alvás után, amikor fölkelek
S nyitott szemekkel, révedezve, félve,
Belenézek a reggeledő égbe
S alvó szívem lassan tudatra érez.

Mint mély seb, amely mindig újra vérez,
Szívem fölébred s benne mind a fájás,
Vigasztalanság, mély halálravágyás,
S míg fáradtan és lassan öltözöm,
Tudom, előttem nincsen már öröm,
És mind ilyen lesz, minden reggelem,
Sírva kelek már minden reggelen,
És mind ilyen lesz, minden nappalom,
Csak éjjel jó, ha mélyen alhatom,
S az álomtenger kék hulláma dajkál.

Az álom és a valóság csak egy hajszál...
Bár hinni tudnám, álmom a való;
A kék hullám, a lágyan ringató
S az életem egy mély, lidérces álom.