Jézus adta eledelünk Lk. 9,11b–17 .— „.A sokaság pedig ezt megtudván, követé őt: és ő örömmel fogadván őket, szól nékik az Isten országáról, és akiknek gyógyulásra volt szükségük, azokat meggyógyította.

A nap pedig hanyatlani kezdett; és a tizenkettő ő hozzá járulván, monda néki: Bocsásd el a sokaságot, hogy elmenvén a körülvaló falvakba és majorokba megszálljanak, és eledelt találjanak, mert itt puszta helyen vagyunk.

Ő pedig monda nékik: Adjatok nékik ti enni. Azok pedig mondának: Nincs nékünk több öt kenyerünknél és két halunknál; hanem ha elmegyünk, és mi veszünk eledelt az egész sokaságnak.

Mert voltak ott mintegy ötezren férfiak. Monda pedig az ő tanítványainak: Ültessétek le őket csoportokba ötvenével.

És akképpen cselekednek, és leültették valamennyit.

Minekutána pedig vette az öt kenyeret és a két halat, a mennybe emelvén szemeit, megáldá azokat, és megszegte; és adta a tanítványoknak, hogy a sokaság elé tegyék.

Ettek azért és megelégednek mindnyájan; és felszedték ami darabok maradtak tőlük, tizenkét kosárral.”

   

A Biblia üzenete:
Krisztus szent Testének és Vérének főünnepén a szentírási olvasmányokban természetesen az utolsó vacsora leírása szerepel, hiszen ott alapította Jézus az utolsó vacsorát –az Úr vacsorát-,, vagy  másközösség szerint az Eukarisztiát, melyet az ő parancsa szerint és az ő emlékezetére végzünk kétezer éve mindennap, és fogunk is végezni a világ végéig. Minthogy Jézus életének ez az eseménye nagyon fontos volt tanítványai számára, négyszer is leírták a Bibliában: háromszor az evangéliumokban, egyszer pedig Szent Pál eső korintusi levelében.
E kenyérszaporítást is nagyon lényegesnek tartották Jézus tanítványai, ezért jegyezték fel négyszer is az evangéliumokban. Máté leírása szerint Jézus apostolaival együtt pihenni készült egy elhagyatott helyre, de sokan megtudták, hogy hova megy, és nagy tömeg gyűlt össze mindenfelől, hogy hallgassák őt. Jézusnak „megesett a szíve" a hatalmas tömegen, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj (Mt 6,34), és napnyugtáig oktatta őket.

---

Jézus azonban nemcsak az egybegyűlt emberek lelkével törődik, hanem szeretetében arra is van gondja, hogy testük számára táplálékot adjon. János evangéliuma mondja el, hogy a sok ezer emberre rúgó tömegben csak egy fiúnak volt öt árpakenyere és két hala. Talán azért hozott magával ennyi élelmet, hogy jó pénzen eladja az éhes tömegnek, de amikor Jézus elkéri tőle a kenyereket és halakat, jó szívvel azonnal odaadja. Jézus ez után következő ténykedését Lukács olyan szavakkal írja le, amelyek az olvasónak azonnal az utolsó vacsora eseményét juttatják eszébe: Jézus fogta az öt kenyeret és a két halat, az égre tekintett, áldást mondott, megtörte a kenyeret, és tanítványainak adta, hogy szétosszák az emberek között. Lukács írásaiban a „kenyértörés" szó az Eucharisztia végzését jelenti (ApCsel 2,42).                          A maradék összeszedését is azért emeli ki az evangélium, hogy ezzel az a régebbi előképére, a „mannára” történjen rejtett utalás: a Biblia szerint a sivatagban negyven évig vándorló Izrael népének az Úristen mindennap csodásan adományozott egy „manna" nevű eledelt.                                  Ez az eledel azonban olyan volt, hogy ha a szükségesnél többet szedtek belőle, másnapra megromlott.

A Jézus által az e világ pusztájában vándorló Isten népének adandó eledel nem ilyen romlandó, ellenkezőleg, maga a feltámadt Krisztus, és ezért az, aki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A Jézus által csodásan megszaporított kenyérrel az egész tömeg jóllakott. János evangéliuma szerint lelkesedésükben Jézust királlyá akarják tenni. Az ő királysága azonban nem e világból való. Elbocsátja tehát a tömeget, és egyedül visszavonul egy hegyre. Aztán folytatja útját, mely végül a Golgotára vezet: az Atya iránti engedelmes szeretetből életét odaadó Krisztus a kereszten mutatkozik meg mint a mindenség királya: Jézus végső szegénységében, megaláztatásában és odaadásában ragyog fel annak az Istennek végtelen dicsősége, aki maga a szeretet. Most is, minden szentáldozásban, Jézus adja a szeretet áldozataként önmagát nekünk, hogy általa éljünk.