KÖZÖSSÉG.

Az Úr tudja, hogy szükségünk van a testvéri közösségre. A hívő ember legtöbb idejét világi környezetben tölti, ahol a testi kívánságokat gerjesztő ingerek tömege éri. Csak az egyszerű mindennapi rutinmunka is leszedheti a kenetet rólunk. Fontos, hogy erőt merítsünk egymás hitéből, ha meg akarunk állni a próbák és kísértések között, amelyek fájdalmat, bánatot okoznak.                                       A gyülekezeti közösség teret enged egymás terhének a hordozására; lehetőséget nyújt kétségeink kimondására, kérdéseink feltevésére és megválaszolására; a barátság és egyéb emberi kapcsolatok építésére. Ha állandó, szoros közösségben vagyunk Isten gyermekeivel, sokkal kisebb a valószínűsége, hogy elbukunk a kísértésben. Lelkiismeretünk nem enged meg kegyes beszélgetést, miközben rendezetlen egyéni bűnök nyomják az életünket. A szentéletű emberek jelenlétükkel erősítik egymást. Az istentelen emberekkel való közösség pedig gyengíti, vagy megrontja a hitünket. “Ne tévelyegjetek: A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!” (1.Kor.15:33) A közösség gyakorlása nem korlátozódhat csak az istentiszteletre. Az istentiszteletet követő beszélgetéseink alkalmával (pl: kávézás közben) ha a társalgás nem az Igazság körül folyik, akkor az nem közösségi, hanem csak társasági élet, mely végül kimerül a pletykálkodásban. A közösségi élet ennél többet ad, ezért az együttlét lehetőségével érdemes rendszeresen élni. Az őskeresztény gyülekezet naponta jött össze az Ige hallgatására, a kenyér megtörésére és a közösség ápolására (Csel.2:42-47) 42-És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben.

46-v-És minden nap egyakarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel.

A közbenjáró papi rend szolgálatára épülő, intézményesedett egyházi szerveződés, azonban kiszorította ezt a gyakorlatot.

A Kórus szolgálata lépett a személyes dícséret helyébe; a Mise vette át az úrvacsora és közös étkezés helyét; a papi “Szentbeszéd” pedig az igei tanítást.

A protestantizmus legalább névleg lerázta a papi uralom merev formáit, de megtartotta az egyház klerikus-laikus felfogását.

 A “főállású” lelki szolgálathoz továbbra is teológia elvégzése szükségeltetik, és akinek nincs teológiai végzettsége, arra úgy tekintenek a “profik”, mint valami nem teljes értékű, szellemi mozgássérültre.                   A gyülekezeti tagok ugyan énekelhetnek, ha akarnak de az éneklés az összejövetel kezdetére és végére szorult. Az úrvacsora ritka alkalom lett. A közös étkezés csak itt-ott lelhető fel.  Az ősgyülekezet összejöveteleinek nem volt időbeli megszorítása, és hiányzott belőle a merev formalitás. A kötetlenség nem ment a rend rovására, (1.Kor.14:40), „Mindenek ékesen és jó renddel legyenek”. és az egymással való törődést nem helyettesítette az udvarias kézfogás.                                                              A mai túlszabályozott társadalomban nagyon nehéz a régi minta követése.                                                                               A nehézség azonban nem jelent lehetetlenséget. Érdemes fontolóra vennünk, hogy nem társadalmi, kulturális szokásról van szó, hanem isteni mintáról.                                                                                               Lehet, hogy eljön még az idő, amikor kénytelenek leszünk komoly figyelmet fordítani a Bibliában leírt gyakorlatra, talán éppen az üldöztetések miatt. Az Ige útmutatásainak követése áldások forrása a közösségi élet terén is.                                                                                                                                                 S ha nem teszünk többet csupán , mint igyekszünk emberi kapcsolatainkat a testvéri közösség kötelekébe tartozók között szeretetben és valóságban kiépíteni, az is nagy előrelépés lesz.