A kősziklára épített ház

Lk 6:47-49 (Mt 7:24-29)

A két házépítés.
(Mt 7,24-27)

Ebben az esztendőben – ha Isten megengedi és élünk! – Jézus 12 példázatával kívánunk foglalkozni Heilbronnban. Ehhez azonban három szabályt kell komolyan vennünk. Az első nem engedi meg, hogy Jézus példázatait csak valami gyermekded mesének tekintsük. Velük az Úr igen lényegeset akar mondani. – A második azt vési belénk, hogy Jézus minden példázatával kihív bennünket: azt követeli meg, hogy egyetértsünk az abban mondottakkal, vagy éppen mondjunk ellent nekik. Csak semmi semlegesség! – A harmadik megköveteli tőlünk, hogy helyezzük bele magunkat a példázatok adta helyzetekbe. Ne élvezkedjünk csupán – valahogy így: no, ez a Jézus ezt jól megmondta nekik, stb. –, ne is tegyünk úgy, mint akik csak egy mérkőzés szemlélői a lelátóról, hanem együtt örüljünk és együtt is szenvedjünk a szereplőkkel. Azt remélem, hogy ha ezekre figyelünk, sok örömünk lehet a példázatokkal való foglalkozásban!

1.

Két házépítőről, házépítésről és a házak sorsáról szól Jézus a hegyi beszéde befejezéseként. Rövidre fogott, részletekbe nem menő az elbeszélés. Az építő két emberről annyit mond csupán, hogy bölcs az egyik és ostoba, azaz nem bölcs a másik. Az építkezésről annyit, hogy az egyik ház kősziklára, a másik homokos, laza talajra épült. Kicsit bővebben írja le viszont a két ház sorsát. Nem veszteget ugyan egy szót sem arra, hogy milyen lakályosra, szépre, szemrevalóra sikerült a két épület. Ellenben azt hangsúlyozza közös „sorsként“, hogy felhőszakadás, árvíz, szélvihar teszi próbára mind a kettőt. Az eredményhez eleve nem is férhet kétség: nem omlik össze a kősziklára épült és kártyavárként hull romjaiba a bizonytalan talajra épített.

Már itt láthatjuk, hogy Jézus itt sem mesél. Valóságos és nem kitalált helyzetet ecsetel, amely bármelyikőnkkel és bármikor előfordulhat. Azzal se tölti az idejét, hogy a jó sváb mondást – „Schaffe, spare, Häusle baue!“ (=küszködj, takarékoskodj, házat építs) – igazolja, hiszen helyesen, okosan csak az egyik építő járt el. Míg a másik, akár ne is tette volna, amit művelt. – Ugyancsak az is feltűnik, hogy szép napok panorámás álmai helyett – ahogy az építkezési vállalatok az ajánlataikat szokták meghirdetni – csak zord időket említ, felhőszakadás, vihar, árvíz, mindent szétzúzni akaró orkán képében. Ezek bennünket pedig csak akkor szoktak foglalkoztatni, amikor a klímaváltozás veszélyei csapnak ránk, mint az egy évvel ezelőtti, kelet-ázsiai szökőár, vagy az erdőinket megtizedelő, pár év előtti „Lothar“ nevű orkán volt.

S Jézus már ezzel is „provokál“ bennünket! Már itt csóválhatjuk a fejünket, hogy miért is volt olyan dőre a második építő? Igazán nem lett volna szükség erre az elvetélt építkezésre! Továbbá ott is kihívással van dolgunk, ahogy Jézus a megépült házak sorsát is leegyszerűsíti viharos helyzetekre. Elvégre nem csupán azért kell házat építeni, hogy az a viharnak, szélvésznek álljon ellent. Házban lakni is lehet, benne jól is érezhetjük magunkat. Hány millió és millió család készíti el a fészkét és esetleg nemzedékeken keresztül éli benne a maga normális életét!? De ha Jézus ezeket a gondolatokat, érzéseket, ellentmondásokat és a fejcsóválásunkat kiváltotta bennünk, akkor már elérte példázat-mondása céljának első állomását: nem vagyunk többé szemlélői példázatának, hanem valamiképpen együtt örülünk a kősziklára építővel és együtt is bosszankodunk, vagy talán sajnálkozunk az ügyefogyott vállalkozóval!

2.

Jézus azonban többet akart elérni példázata elmondásával! Ahogy említettem, sem a vállalkozók személye nem áll itt a középpontban – még csak nevük sincsen! – sem a ház kivitelezését és építésének körülményeit nem festi meg, mint ahogy a házakba beköltözők ottani sorsa, érzése sem érdekli. A hangsúly azonban mindkettőnél egy ponton van: az alapon, amelyre felépült a két ház. Szikla az egyiké, bizonytalanul szétfutó homok a másiké. Az egyikre abban a bizonyosságban lehet építeni, hogy a ráépítendő masszív épület lesz, amely – szükség esetén – a viharnak is ellent tud állni. S csak bosszankodunk azon, hogy hogyan lehetett olyan ostoba, aki erre a bizonytalan homokra épített!? Hiszen, ugyebár, tudhatta volna, hogy ...

Többször említettem már itt is, hogy építőmester volt az édesapám, aki egy életen át a Kárpátmedence egyik legmélyebb pontján, Békés megyében épített családi házakat. Ott, ahol a homokot elfújja a szél, ha a talajt nem kötik meg akácfákkal. És ha jön a tél, az egész határt tengerré változtathatják át a belvizek, mert nincs, ahova lefolyhatnának. Gyerekfejjel emlékszem még arra, hogy édesapámnak mennyi erőfeszítésébe került, amíg a többségében vékonypénzű építtetőnek az alap fontosságát sikerült megmagyaráznia. Valahogy így: János gazda, szánjon már rá legalább még néhány pengőt, hogy az alapsorokat ne vályogból, hanem égetett téglából rakjam! (Kő nem volt az Alföldön, hozatala pedig nagyon megdrágította volna az építkezést!) Hiszen a legjobb vályogot is szétmállasztja az első talajvíz! Így próbálta jobb belátásra bírni a Jánosokat meg a Pétereket, – a szegénységük miatt általában nem sok sikerrel. Még emlékszem, milyen örömmel jött haza esténként, ha rábeszélése egyszer-egyszer sikerrel járt.

S ha idejutottunk, akkor Jézus újabb, nálunk elért sikeréről beszélhetünk. Hát persze, hogy jól tudjuk mi azt, milyen fontos a jó alap! És itt még Pál csábító kijelentésére is készek vagyunk gondolni. Korinthusi gyülekezetének azt írta, amikor viszály és veszekedés indult el a gyülekezeten belül keletkezett „frakciók“ között, hogy igazán nem fontos, hogy kik voltak az építők – akárcsak Jézus példázatában! –, hanem az a fontos, hogy milyen alapra építettek. S határozottan kijelenti a maga részéről, amit ő mindig szem előtt tartott, hogy „Más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Krisztus Jézus! (1Kor 3,13)

No, de itt már gyanúperrel élünk! Magát kínálná hát amolyan alapnak az Úr ebben a példázatában? kérdezzük fejcsóválva. Tényleg arról lenne itt szó, amit az Efezusi levél még konkrétabban fogalmaz meg? „Mert ráépültetek az apostolok és próféták alapjára, a sarokkő (vagy zárókő) maga Jézus Krisztus“ (Ef 2,20). És Jézus nem Péter apostolt jelölte meg sziklának (a neve is azt jelenti), hogy erre építse föl az ő egyházát? (Mt 16,18)

Itt azonban meg kell állnunk és be kell fejeznünk az ide-oda kacsintgatást és spiritualizálást! Térjünk vissza Jézus példázatához!

3.

Nem szabad ugyanis megfeledkeznünk a példázat bevezetéséről sem. Ott így kezdi Jézus: „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket...“ S mivel ezzel a példázattal fejeződik be Jézus Hegyi Beszéde, kézenfekvő az első gondolat, hogy Jézus abban közölt mondanivalója, üzenete meghallójával, ill. nem-meghallójával van dolgunk a példázatban. Jézus elmondta az őt követők életfolytatására nézve a legfontosabbakat. Nem rajta múlik tehát, hogy szavait megszívleli az egyik, vagy szélnek ereszti a másik. Sőt, a kétszer megismételt mondat így folytatódik: „... aki hallja...és cselekszi azokat“, - ill. „aki hallja ...és nem cselekszi...“ Jézus kihívása, provokációja itt éri el a csúcsát. Hiszen éppen a Hegyi Beszédben mondta el azt, hogy „nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki meg is teszi az én mennyei Atyám akaratát.“ (Mt 7,21) S akkor itt vagyunk az örökösen visszatérő szemrehányásnál: beszélünk, beszélünk és újra csak beszélünk! De nem történik semmi!

Reutlingen városában működik a Bruderhaus, amelyben máig is úgynevezett reménytelen eseteknek adnak kiképzést, munkát és életlehetőséget. Ez az intézmény egy 19. századi evangélikus lelkésznek köszönheti a létezését, akit lelkipásztori szolgálata tanított meg arra az igazságra, hogy „semmi értéke nincs annak, ami nem válik tetté!“ Saját egyháza kizárta a soraiból, pedig ő csak tenni akart annak megcáfolására, hogy az egyház örökösen csak beszél, de abból soha tettek nem lesznek!

Amit tehát Jézus tanít, azt hallgatnunk kell, meghallanunk, befogadnunk és tettre váltanunk. Nem is olyan rossz program és feladat éppen a mai világunkban, ahol akár a gazdasági, akár a politikai életben szinte megszokottá vált, hogy a választási kampányokban hangosan megígértek egyáltalán nem biztos, hogy meg is valósulnak. No, de söpörjünk inkább a magunk háza előtt: miért születhetett meg a cinikus mondat rólunk, papokról, hogy vizet prédikálunk és bort iszunk? – ha nem azért, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy szóval helyettesítsük azt, amit tettekre kellene váltani.

4.

Ezt akarta hát Jézus példázatával a szívünkbe vésni? Azt mondom, hogy igen, de még többet is. Elgondolkodtatott, amikor összehasonlítottam a Máté evangéliumában található példázat-szöveget a Lukácsnál levővel. Nagy különbséget ugyan nem lehet a kettő között felfedezni, de egy valami megütötte a szememet. Lukács azt látszik hangsúlyozni akarni, hogy a bölcs építő „....leásott, mélyre hatolt és a kősziklára alapozott...“, míg a másik „alap nélkül a (puszta) földre építette a házát...“ (Lk 6, 47-49)

Vagyis Jézus itt tulajdonképpen nem is annyira az alap fontosságáról beszélt, hanem arról, hogy jó helyet választott-e a két házépítő? Népieskedve így is mondhatnám: jó helyre tette-e le a kisszéket? Hol akart elhelyezkedni, berendezkedni, hol kívánt otthont találni, mihez akarta az életét kötni? S akkor a kérdés így kell hangozzék ma is felénk: mihez kötöd az életedet? Miben reméled megtalálni életed értelmét, sikerültét, a boldogságot, a megelégedést? S itt „provokál“ a leghatározottabban Jézus. Mert felkínálta az akkori hallgatóinak – akik kivétel nélkül zsidók voltak, s akiknek azt tanították, hogy a „törvény igáját“ vegyék magukra, s akkor minden rendben lesz az életükben – ő pedig ehelyett a saját „jó hírét“, üzenetét ajánlotta föl nekik: aki hallja az én beszédemet...! S a provokáció éppen abban állt, hogy felajánlotta: hozzám köthetitek az életeteket. S azt igérte, hogy az ő „igája“ boldogító, s az ő terhe könnyű (Mt 11,30).

Ma minket is ezzel provokál: mihez kötöd az életedet, például ebben az új esztendőben? S nem köntörfalaz, hanem megkérdez, hogy hol van az életed súlypontja? Miben bízol? Mi ad tartást? Vagyon, pénz, siker, jóslások, ígérgetések? Vagy elfogadod, hogy Jézussal egy egész életet megtervezhetünk és le is élhetünk? Talán riaszt az, hogy Jézus mindenek előtt azt kívánja, hogy fogadd el, hogy Neki joga van ehhez? Hát nem ő mondta, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet. És senki sem juthat el az Atyához, csak énáltalam“? Hiszed-e ezt? A nyugati világunkat elborítással fenyegető, egyszerre nagyon felerősödött ateista támadás gúnyolódhat és tombolhat kedvére, akár a példázatbeli vihar és áradás. Jézus mégis Isten egyedüli meghatalmazottja, aki betartja az ígéretét. De aki meg is kívánhatja tőlünk, hogy egyedül Rá hallgassunk és tegyük azt, amit mond. Mert ő a mi sorsunk!

Kár lenne, ha a különböző homokvárakban reménykednénk. Ámen.