Az ékes kapu árnyékában.

Béna lábam magam alá húzva, Fáradtan ültem az Ékes kapunál,

Reszkető kezem könyörgőn nyújtva. Nap, mint nap csak egy pár fillér után.

Keserű falat a kolduskenyér! Könnyel öntözött, száraz, sós darab.

Társtalan élet, hiányos fedél, Ahol már csak a fájdalom arat.

Az Ékes árnyékában nincs öröm! Ott csak jaj van. – Meghúzom magam.

Tépett rongyokba lassan öltözöm;Minek sietni? Úgyis hasztalan...

Mindig várni, mindig elfogadni; Koldusbatyuval mért élek? Minek?

Mindig csak kapni, mindig csak koldulni,Nem adni soha semmit, senkinek...

... Akkor két halász megállt előttem. Szegények, mint én, s majd oly kopottak.

Tekintetük megállt épp fölöttem:Vajon ezek nekem mit adhatnak?

S szólt az egyikük: aranyam nincsen,De amim van, azt mind odaadom.

Názáreti Jézus neve kincsem!E név neked is erő s hatalom.

Kelj fel és járj! Szegény, beteg lélek,E hely többé már nem otthonod! –

Béna lábamra ujjongva lépek:Jézus neve előtt porba hullok!

Csodás öröm lett az osztályrészem. Fényben élek, a Jézus fényében!

Jó volt sorsom szent kezébe tennem,És hinni az Ő segítségében .                                            

 Demeter Gyuláné  (A szolgálat útján c. kötetből)