Rendszeresség az adakozásban 2Korinthus 9,1–5

A hálaadás a keresztyén ember életformája. Amikor Istennek hálát

adunk, nem csak egy jól megfontolt köszönömöt mondhatunk vagy gondolhatunk

imádságunkban. Hálaadáskor nem csak bizonyságtétel, ének vagy vers

szakadhat fel belőlünk. Istenünk gondoskodó kegyelmének tettekre kell indítania

bennünket. Ha gondoskodunk embertársaink szükségleteiről – akár

a legelemibbekről is –, azzal hálánkat is kifejezzük Isten felé. Akkor is így lehet

ez, ha az, akin segítünk, ezt nem is gondolja (Mt 25,45). Ha testvérünkön,

a szentek egyikén segítünk, akkor mindkét fél számára nyilvánvaló, hogy az

adomány Isten színe előtt cserélt gazdát. Ha pedig Isten mint tanú előtt adhatok

valamit testvéremnek, egyértelmű, hogy azt alázattal teszem, annak a

tudatában, hogy sáfár voltam.

A felnőtt, megfontolt ember minden tettét meggondolja. Pál arra sarkallja

a korinthusiakat, hogy a szükség és a saját lehetőségeik összevetése után

döbbenjenek rá, hogy valós segítséget tudnak nyújtani testvéreiknek. Vannak

olyan szolgálatok, amelyek személyesek, vannak olyanok, amiket néhány

ember közös munkája tesz eredményessé, és vannak olyanok is, amelyekhez

egy egész gyülekezet összefogása szükséges. Testvérem! A krisztusi test tagjaként

tedd magad mind alkalmasabbá gyülekezeted szolgálatára, viselve

annak anyagi terheit is!

„A jóért, mit oly bőven adtál nekem, zengek hálaéneket...”

----------------------------------------------------------------------

A kard használata a gyakorlatban Lukács 4,1–13

Akard évezredeken át minden katona fegyverzetéhez hozzátartozott. Elérhető

helyen, használható állapotban kellett tartania, hacsak nem akarta életét

veszteni. Kard nélkül harcba indulni vagy akárcsak néhány lépést tenni

egy békésnek látszó helyen több mint kockázatos cselekedetnek számított.

Isten beszéde kard a keresztyén ember számára. Az ige ismerete nem pótolható

semmi mással. Sem lelkesedéssel, sem hagyományőrzéssel, sem leleménnyel.

Földünk pedig az első bűneset óta egyáltalán nem az a hely, ahol

életünket lelki fegyverzet nélkül biztonságban tudhatjuk (1Pt 5,8–9).

Az evangélium alapján nyilvánvaló, hogy az Úr Jézus Szentlélekkel betöltve

készült a szolgálatára, a sátán, a szétdobáló pedig igyekezett megzavarni

ebben. Változatos eszköztárából az Úr Jézust a következőkkel kísérelte meg letéríteni

útjáról: testi szükséglet előtérbe helyezése a lelkivel szemben (3. v.); a

Jézust amúgy is megillető dicsőség előrehozatala, a kereszt „megspórolása” (6.

v.); környezetéből kiragadott, önkényesen magyarázott ige (9–11. v.). Úgy tűnik,

Isten igéjét a hazugság atyja is ismeri, de az ige kardja ellen nem állhat meg.

„Reá ítélet vár, az ige porba dönti.”

-----------------------------------------------------------------------------

Isten válasza az adakozásra 2Korinthus 9,6–15

A jókedvű adakozás, a hitből fakadó adomány következményekkel jár.

Legfőképpen azzal, hogy Isten szeretetének sokféle bizonyítékát adja az önzetlen

keresztyén életében. Mindenre kiterjedő gondoskodást remélhetünk,

felhatalmazást arra, hogy további jó cselekedetekkel hirdessük Isten gazdag

szeretetét. Ajószívű adakozás nem csupán Istent, az adakozót és az adomány

fogadóját deríti örömre, de azokat a hívőket is, akik szemlélői ennek a csodálatos

folyamatnak. Természetes, hogy ami jó, kedves és hasznos, abba mind

többen kapcsolódnak be közülük.

Adakozásunk sokrétű lehet, ám két célt semmiképpen se tévesszünk

szem elől! Szükséges egyrészt, hogy minden gyülekezeti tag lehetőségeihez

mérten anyagilag is támogassa a gyülekezet küldetését, közkeletű szóval

misszióját. Anyagi lehetőségeinket Urunk előtt megvizsgálva rendszeresen

adakozzunk! Másfelől hasznos, ha embertársunkhoz személyesen odafordulva,

valós szükségletét megismerve enyhítünk nyomorán. Egyértelmű, hogy

hitet sem forintokkal, sem élelemmel, sem egyéb tárgyakkal nem vásárolhatunk,

ez nem is lehet célunk. Mai igénk azonban arra tanít minket, hogy a

szolgálat sokakat hálaadásra indít Isten iránt (12. v.).

-----------------------------------------------

Jézus szava lélek és élet János 6,63–69

Életünk olykor mozgalmas, máskor inkább egyhangú. Időnként tettvágy

ég bennünk, máskor csak szeretnénk csendben meghúzódni. Változatos érzelmi

megnyilvánulásaink, megvalósítandó céljaink, megoldandó feladataink

között van-e időnk arra az utolsó percre gondolni, amikor minden ember

számára világossá válik, hogy nincs többé reménysége a testben? Nekem is

lesz, neked is lesz utolsó szívdobbanásod. Attól a pillanattól kezdve csak a

Krisztus beszédéből megismert és elfogadott kegyelemre hagyatkozhatunk,

ami tökéletesen elég lesz majd. Az Úr Jézust emlegetni vagy parancsai közül

a számunkra könnyen elfogadhatóakat megélni azonban kevés. Isten szándéka

szerint a megváltottak egyre inkább hasonlóvá formálódnak az Úr Jézushoz

(Gal 4,19; Róm 8,29; 1Jn 3,2; Fil 3,21). Ez az, ami Júdás számára visszataszító

volt, bár öngyilkossága jelzi, hogy a saját személyiségét sem viselhette

el. Ez a hasonlóvá válás taszította azokat az egykori tanítványokat, akik elhagyták

az Urat. Az ötezer ember megvendégelése utáni jóllakottságban senki

sem kívánta elhagyni Jézust, sőt. Amikor azonban magát kínálja táplálékul,

mindenre elég erőforrásul, sokan nem jártak vele többé (Jn 6,53–58). Te

vele maradsz? Mondd el neki imádságodban!