KRISZTUSVIRÁG

Az életréten ezer szín világolt…

de megtaláltam a Kirsztusvirágot.

Mellette minden fakó, szürke lett,

úgy tündökölt az életrét felett.

„Krisztusvirág! Most megtaláltalak.

Olyan gazdag vagyok teáltalad.

De vár az út a sivatagon át.

Krisztusvirág, hogyan megyek tovább?”

„Szegény zarándok! Veled mehetek.

Csak vedd elő kis piros csereped,

ültess bele és vigy magaddal: áldott,

sivatagban is viruló virágot,

és megtalálni égi kertemet

menj, menj, amerre illatom vezet!”

Azóta én dalolva hogyne mennék!

Kis piros cserepemben égi vendég.

Viszem… vezet… dalolva követem…

És illata átlengi életem.

Túrmezei Erzsébet

ÉS LENNÉK FÉNYSUGÁR…

Most te nem látsz belőlem egyebet,

csak azt a fénylő kegyelemruhát,

mely ráborulva sebre, gyöngeségre,

fehéren, csillogón beföd.

Szövése köd,

de nem látsz rajta át.

Nem látsz belőlem egyebet,

csak ezt a fénylő kegyelemruhát.

Én… én tudom: alatta, rejtve,

fénnyel fedezve, elfelejtve,

én… én tudom, hogy ki vagyok.

Jaj, fekélyes bűnnel megvert,

rab, gyáva, gyönge régi embert

érzem mozdulni annyiszor még

hófehér köntösöm alatt.

De kegyelem borít el lágyan.

Járhatok fénnyel szőtt ruhában,

s ím szemed mást se lát belőlem,

csak a rámhulló sugarat.

Bár mindig, mindig így lehetne:

ne látna engem senki többé…

voltom, valóm mind teljesebben

és mindörökre elfödözné

a kegyelem, mely megmarad…

Ne látna engem senki már,

csak azt az ég felé vezérlő,

örökre fénylő sugarat…

és lennék fénysugár!

Túrmezei Erzsébet