Megint csupa kérdés.

Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi
az új semminél, mely valaminek
tudja magát?
Miért kellett bágyadt mosolygásainknak
önmagukra ébredniük az élet ágyán?
Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten
olyan kaput, melynek csak egyik pántja
sok ezer fekete mérföld?
Téli estéken keservesen énekelve,
őseink és dédunokáink hajából
miért fonjuk az élet hosszú kötelét?
Miért faljuk fel egymást
akkor is, ha nem vagyunk éhesek
s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
ha végigütnek rajta?
S miért nem akarunk lefeküdni ősszel
hullott levelek közé, mint aszott szemét
a seprű alá?
Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
a forgószelek tátongó sodrába?
S miért lát kicsivel többet az ember,
ha csöndesen ül egy percig... így...
s behunyja a szemét?...

----------------------------------------

Behunyt szemen át.
Álmos vonatok dohognak a ködben,
gomolygó nagy mezőkön.
Régi pogány templomok ajtajában
illatosan csap fel a tömjén.
Pán isten nyomában
borzongva, tülekedve fázik
nagy meztelen sereg.
S az országúti Krisztus sír a kereszten.
A szökőkút csobog a kertben,
elmélkedik a lucfenyő, -
holt levelek közt ringva a tavon
szerelmes párok csónakáznak:
Ruganyos, ősz hajú aggastyánok
ifjan kacagnak a szélbe
s csak az lesz öreg, nagyon öreg,
ki megunta az életet.

---------------------------------------

Legyen áldott.

Legyen áldott a bánatosan forgó,
kevés jót adó világ
s benne az apró emberhangyák
nyüzsgő céljaikkal.
A folyókban legyen sok a hal,
az erdőkben a vad
s találják meg mások helyettem
az élet békességét.
Legyenek áldottak a nők,
akik a szemembe kacagtak:
Mézes legyen minden csókjuk,
legyenek szép gyermekeik.
S legyenek áldottak a szöszke fiúk,
kik márciusi fényzuhogóban
valami elhagyott mezőn
csontjaimmal játszanak.

Kitéve
És ha megoldás már nem lenne más,
Nyugalom-folyó partjára feküdnék.
Csobog a nagy víz és zizeg a sás.
Csaló, játékos, távoli nagy élet
zaját hallgatom kövült nyugalomban
és jégpáncélos szívem meg se dobban.
Sötét álmom lesz testemen a pólya:
Leszek ismételt, ködös ószövetség,
akit Mózesül tettek a folyóra.
Éjjel nevető csillagokat nézek,
sellő-hadat, mely a folyóra jár
és ringat, renget lágyan a kosár.
Fáraó lánya eljön csónakján,
ébreszt, bubusgat, csókol és dalol,
és én mosolygok, mintha hallanám.
Keserű, szelíd ajkam szögletére
elkésett csókot csurgat majd a Hold:
virrasztott éjek vigasztaló bére.

Hitet talál a kétkedő Tamás,
új tíz parancsról álmodozik Mózes...
És zúg a folyó és zizeg a sás...