Üdvözülési helyzet teremtése 2Korinthus 6,1–10

Ha a tegnapi igeszakaszban rejtetten, akkor ma a lehető legnyilvánvalóbban

tárulnak elénk a hiteles bizonyságtevő élet szükséges jellemzői. Minden

egyes nap egy soha nem ismétlődő „most”. Mi, hívők ezt elméletileg talán

tudjuk. Hogy mennyire „vált vérünkké” ez az ismeret, az jelzi, ahogy élünk

a mában, és ahogy felismerjük, kihasználjuk a pillanatot, amit azok az emberek

kapnak Istentől, akikkel napról napra kapcsolatba kerülünk.

Mennyiben múlik rajtunk az, hogy legyenek ilyen helyzetek? Képesek

vagyunk-e azokat mi megteremteni? Mi az, ami rajtunk múlik, és ezért a mi

dolgunk?

Az első: tartsuk szem előtt, hogy Isten mindig munkálkodik körülöttünk

(Blackaby) Az a legfontosabb, hogy figyeljünk Isten munkájára, érzékeljük,

vegyük észre azt.

A második: úgy éljünk, mint akik nem hiába kaptuk Isten kegyelmét, és

így „senkinek semmiféle megütközést nem okozunk”. Ennyire tökéletesek

azért nem lehetünk – mondhatják erre sokan. Figyelmesen végigolvasva mai

igénket akár meg is lepődhetünk azon, hogy mennyire nem erről szól Isten

szolgáinak alkalmassága...

A hívőnek üdvössége van János 3,16.31–36

Ma már a napnál is világosabb, hogy válságban van a földi élet, különösen

az emberi társadalom. Sok más mellett tekintélyválság is van, így a kimondott

szónak sincs tekintélye. Hazánkban fokozottan is elértéktelenedett,

lesüllyedt beszédünk és annak hitelessége, formai, tartalmi színvonala. Ez

azért is veszélyes és fájdalmas körülmény, mert az evangéliumot szavakkal is

hirdetni kell ahhoz, hogy az emberek egyáltalán döntéshelyzetbe kerüljenek.

Akárcsak Jézus idejében, a nagy kérdés ma is az: különbséget tudnak,

akarnak-e tenni az emberek a csak a földiekről szóló, illetve a mennyei valóságról

szóló bizonyságtétel között. Döntően ezen múlik, hogy elhiszik-e az

evangéliumot, vagy nem. Némelyek úgy gondolják, hogy túl könnyű lenne

„hozzájutni” az örök élethez, ha „csak” a Krisztusba vetett hiten múlna az.

Éppen ezért fontos észrevennünk, mit mond erről Jézus: „Aki hisz a Fiúban,

annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet...”

Így lehet ma hitben örök életünk, és így juthatunk el annak jövőbeni látására.

----------------------------------

Isteni családegyesítés 2Korinthus 6,11–18

Korábban Pál írt már azzal kapcsolatban a korinthusi gyülekezetnek,

hogy mit gondol azokról, akik nem akarják őt elfogadni, illetve különféle indokokkal

elítélik. „A legkevésbé sem törődöm azzal...” – írta. E mostani sorait

olvasva helyrebillenni látszik az egyensúly. Nem egészen úgy van tehát,

hogy egy ilyen lelki óriás, mint ő, szemrebbenés nélkül veszi tudomásul,

hogy van gyülekezet, ahol némelyek nem tisztelik, nem ismerik el őt (sőt talán

még örül is, hogy Krisztusért szenvedhet). Azt gondolja természetesnek,

hogy ha ő megnyitotta előttük a szívét, megosztotta velük olykor nagyon is

belső titkait (szomorúság, félelem, kétség), akkor viszonzásul valami hasonlót

vár. Ma sem teljesen elítélendő hát hasonló vágyakat, várakozásokat

megfogalmazni gyülekezeteinkben. Különösen is éles megvilágításba kerül

a korinthusiak mérsékelt tisztelete, nyíltsága Pál iránt, ha a hívők-hitetlenek

közösségének emlegetése mögött azt sejthetjük, hogy ezen a területen az ottani

keresztyének már korántsem voltak ennyire tartózkodók. Valami mindenképpen

helyesbítésre, változtatásra szorul, ha a kapcsolati rendszerünkben

ilyen féloldalasság jelentkezik...