"Így most titeket is szomorúság fog el, de
ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem
veheti el tőletek:" János evangéliuma 16:22
Szomorúság.
Ez az érzés nem ismeretlen előtted és előttem sem. Ott állunk a pályaudvaron és
elintegetjük szerettünket, akit egy ideig nem fogunk látni. Nem mosolygunk. Ha
nem is könnyes a szemünk, de a lelkünk szomorúan nyugtázza az ürességet, amit a
kedvesünk hagyott maga mögött.
Aztán az
igaztalan vádak viharában nem görbül mosolyra a szánk, leginkább magunkba
roskadva és szomorúan kémleljük az eget új célokat keresve.
Van, amikor túl gyakran
állunk zárt koporsók fölött és csak mérhetetlen fájdalmat érzünk, amit ki nem
mondhatunk szavakkal, a szomorúság ráül a szemünkre, szánkra...
Oly régen az emberiséggel
karöltve jár a szomorúság. Jézus, az emberré lett Isten is kapott ebből a
csomagból. Amikor sírt Jeruzsálem felett, amikor tanítványiért, aztán az egész
emberiségért könyörgött. Amikor halála előtt búcsúzkodott, pontosan tudta mit
éreznek a szerettei. Az elválás amit akkor élt át, amikor Atyjától elbúcsúzott
egy kis időre, megértette vele a többiek fájdalmát. Ezért szavaival gyógyítani
próbált. A boldog jövő ígéretét adta nekik, és addig a Szentlélek jelenlétéről
biztosította őket.
S ahogyan akkor, szavai
nyugtatólak hatottak rájuk, úgy ma nekem is valami békét kölcsönöztek. Lesz egy
nap, amikor az örömöt senki sem veheti el tőlem. Jön egy nap, amikor minden
gonosz megszűnik. Eljön az a nap, amikor végre hazamehetek. Igen, Jézus visszajön,
mert ez olyan biztos, mint, ahogy megszületett. Jézus az ő visszajövetelének
ígéretét adta, de nem úgy jön vissza mint egy kisbaba, hanem mint király, aki
megítéli a földet és végre véget vet politikai pártok acsarkodásának, pénzügyi
és gazdasági válságoknak, a terrorizmusnak, a családi erőszaknak, a rákos és
genetikai betegségeknek...
Emléke sem marad ennek a sok
rossznak...Jézus új eget új földet teremt! Görbüljön mosolyra a szád már ma!
-------------------------------------------------------------
„Szép dolog pedig fáradozni a jóban
mindenkor, és nem csupán akkor, ha köztetek vagyok.”
(Galatziabeliekhez írt levél 4. fejezet 18. vers)
(Galatziabeliekhez írt levél 4. fejezet 18. vers)
A legtöbb ember
gyomorszorítást érez, ha meghallja ezt a szót: Munka.
Hát igen, ha csörög a vekker, és már megint kelni kell, ki az, aki örömmel hajtja ’igába’ fejét, hogy dolgozni vagy tanulni menjen?
Pedig a kutatók kimutatták, hogy ugyanazokat az izmokat használjuk, ugyanazok a hormonok keletkeznek játék és munka közben, mégis, annyira másképp éljük meg egyiket, s másikat. Miért? Mi a különbség?
A kulcs: a motiváció. Hiszen másképp megy a munka, a tanulás, a játék, de még a szeretet is, ha nem a muszáj, nem a külső kényszer hatására tesszük. Bizony, indítékaink valódi mozgatóját mérhetjük le abban a különbségben, ahogy akkor viselkedünk, dolgozunk, amikor ott áll mellettünk a főnők, vagy a tanár, és mikor egyedül vagyunk.
Mert, ha az illetőhöz szoros szálak fűznek, nincs olyan dolog, amit meg ne tennénk. „Még a csillagokat is lehoznám érted…” De ha közömbös a kapcsolat, még az öröm pillanataiból is ’kell’ lesz. „Már megint karácsony, és vennem kell valamit neki…”
Nemrég olvastam egy történetet: New York egyik felhőkarcolójának takarítószemélyzetét faggatták arról, hogy szeretik-e, amit csinálnak? Volt egy Sophie nevű asszony, akiről tudták, hogy keresztény és így kérdezték:
- Sophie, ha jól tudjuk, te Isten gyermekének mondod magad.
- Igen, Uram, én a mennyei Király gyermeke vagyok.
- Ha te a mennyei Király gyermekének mondod magad ez annyit jelent,
hogy te hercegnő vagy?
- Igen, úgy gondolom; Isten így tekint engem?
- És nem gondolod, hogy egy hercegnő számára rangon aluli dolog,
hogy ennek a koszos irodaháznak a lépcsőit súrold nap, mint nap?
- Semmi megalázó nincs ebben, mert én nem a főnököm, Mr. Brown
lépcsőit súrolom. Én ezeket a lépcsőket Jézus Krisztusnak,
az én Megváltómnak súrolom.
És te, kedves olvasó, kinek dolgozol, kinek tanulsz és kinek élsz?
És mi motivál mindebben?
„Amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal.2:20)
Hát igen, ha csörög a vekker, és már megint kelni kell, ki az, aki örömmel hajtja ’igába’ fejét, hogy dolgozni vagy tanulni menjen?
Pedig a kutatók kimutatták, hogy ugyanazokat az izmokat használjuk, ugyanazok a hormonok keletkeznek játék és munka közben, mégis, annyira másképp éljük meg egyiket, s másikat. Miért? Mi a különbség?
A kulcs: a motiváció. Hiszen másképp megy a munka, a tanulás, a játék, de még a szeretet is, ha nem a muszáj, nem a külső kényszer hatására tesszük. Bizony, indítékaink valódi mozgatóját mérhetjük le abban a különbségben, ahogy akkor viselkedünk, dolgozunk, amikor ott áll mellettünk a főnők, vagy a tanár, és mikor egyedül vagyunk.
Mert, ha az illetőhöz szoros szálak fűznek, nincs olyan dolog, amit meg ne tennénk. „Még a csillagokat is lehoznám érted…” De ha közömbös a kapcsolat, még az öröm pillanataiból is ’kell’ lesz. „Már megint karácsony, és vennem kell valamit neki…”
Nemrég olvastam egy történetet: New York egyik felhőkarcolójának takarítószemélyzetét faggatták arról, hogy szeretik-e, amit csinálnak? Volt egy Sophie nevű asszony, akiről tudták, hogy keresztény és így kérdezték:
- Sophie, ha jól tudjuk, te Isten gyermekének mondod magad.
- Igen, Uram, én a mennyei Király gyermeke vagyok.
- Ha te a mennyei Király gyermekének mondod magad ez annyit jelent,
hogy te hercegnő vagy?
- Igen, úgy gondolom; Isten így tekint engem?
- És nem gondolod, hogy egy hercegnő számára rangon aluli dolog,
hogy ennek a koszos irodaháznak a lépcsőit súrold nap, mint nap?
- Semmi megalázó nincs ebben, mert én nem a főnököm, Mr. Brown
lépcsőit súrolom. Én ezeket a lépcsőket Jézus Krisztusnak,
az én Megváltómnak súrolom.
És te, kedves olvasó, kinek dolgozol, kinek tanulsz és kinek élsz?
És mi motivál mindebben?
„Amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal.2:20)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése