Emberek

Mennek haza, lelkükben – látom –

Nincs ablaka a napsugárnak.

Szemükre szállt egy szürke fátyol,

S bűnné kövült benne a bánat,

Ha néha gondűző vasárnap

A templomba egy-egy betéved,

Szeme üres, tartása fáradt,

S mindegy neki, miről beszélnek.

Én Istenem, ó, hányszor álltam

Üres szóval én is elébük!

Ritkán láttál belső szobámban

Tusakodni, szenvedni értük.

Lélekre és erőre vártak,

S bölcselkedtem, csak úgy, mint mások...

Üres szavak zengése vádol

S lélektelen hangoskodások.

Megkötözött emberi lelkek

Bilincsüket jajgatva rázzák,

Mikor oldja fel végre őket

Győzelmesen hit és imádság?

Áradj le ránk, teremtő Lélek,

Oldd fel, Urunk, szívünket, szánkat,

Hadd hallja meg veszendő néped:

Van kegyelem ma is Tenálad!

Füle Lajos (Hozsannázó napok, I. 471)

ÉJFÉLI HANGOK

Csillagos fátylat terített
az ég az alvó világra.
A megnyugvás békessége
tér be most a szívbe, házba,
s ajándékoz áldott csendet.

De felsír az éjben egy gyermek.
Éhes, vagy rosszat álmodik?
Anyja ölén majd megnyugszik…
S elfoglalja birodalmát
újra a csend. Csend kint és bent.

Mi az, mi mégis felriaszt,
s újra elűzi az álmot?
Talán a testnek nyomora,
egy fel-feltörő fájdalom,
vagy a lélek szorongása,
tervek, gondok, aggodalom…

Tán egy késői zörgető,
ki éji órán jő elő,
szállást kér és bebocsátást.
Annyi hangja van a csendnek,
ahány órája az éjnek,
s nem talál a szív megnyugvást.

Míg álmatlan hánykolódom
és csapong a gondolatom,
a nagy éjfélre gondolok,
ami majd az utolsó lesz…
Amikor kiáltás harsan,
mely felriaszt testet, lelket,
mely megdermeszti a szívet.

Nem lesz idő készülésre,
nem lesz hely a rejtőzésre.
Akkor megáll minden élet,
s a kiáltás, mint ítélet,
betölt eget, földet, mindent:
„A Vőlegény megérkezett!”
– És boldog lesz, ki övé lett.

Oláh Lajosné