Egy testbe meríttettünk be 1Korinthus 12,12–26

Mi teszi lehetetlenné a hívők egységét? Az, amikor valakik önnön szerepüknek,

fontosságuknak túl nagy jelentőséget tulajdonítanak, míg másokét el sem ismerik.

Gyakorta nagyra nőtt gyülekezetek nem szükségképp legaktívabb vagy

legpéldásabb életet élő tagjai lekezelő és leereszkedő felsőbbségtudattal tekintenek

a kis gyülekezetekből származókra, anélkül, hogy ismernék őket. De előfordul

az is, hogy látványos kegyességi gyakorlatokat folytató csoportok tartják alacsonyabb

rendűnek a nem közéjük tartozókat anélkül, hogy értékeiket ismernék.

Nagy vagy kicsi gyülekezetből származás, külsőséges kegyességi viselkedés

megléte vagy hiánya nem a legjobb mércéje sem az embernek, sem a hitének.

Amikor és ahol végre megszületik a felismerés, hogy egyenként mind értéktelenek

vagyunk, de mindegyikünk Isten elhívása alapján lehet hasznos

része az egésznek, akkor és ott kezdődik az egység kialakulása. Annak az

egységnek, amelyben nem sablonhívők és sablonos kegyességi formák jelennek

meg, hanem Isten által külön és együtt használt emberek.

„Egy testbe meríttettünk” – mondja Pál apostol. Ezen azt érti, hogy a hívők

vagy csoportjaik sosem magukban alkotják az egészet, annak csak részei. Ha rész

voltukat felismerik, és ennek tudatában viszonyulnak az egészet vezérlő Úrhoz és

a többi részhez, csak akkor lesznek értékes tagjai a közösségnek.

-------------------------------------------------------------------

 Rajtunk van-e dicsősége? Ezékiel 10,18–22

Bizonyos korszakokban Isten védelme alatt van az egyház és a hívő ember. Ez

nem szükségképp jelenti például a mártíromság elkerülését, de azt igen, hogy addig,

amíg küldetését el nem végzi, hiába támadják. Ő célba vezeti, és még a kudarcnak

látszó esetekben is visszaigazolja. Más korszakokban mintha nem lenne

visszaigazolás. Mintha Isten hiányozna még a látszólagos győzelmekből és sikerekből

is, hát még a csúfos megszégyenülésekből! Miért? Mert népe többségének

iránya miatt valósággal elváltak útjaik. Ilyenkor bármilyen látványos legyen is a

kezdeti siker, már minden menthetetlen, a bukás a küszöbön áll.

Amikor az Úr dicsősége elhagyta a jeruzsálemi templomot, Isten jelenléte

hagyta el népét. Lehet, hogy ennek súlyát nem érzékelték azonnal, lehet, hogy

voltak még pillanatnyi győzelmek, de a végső összeomlás megállíthatatlanná

vált, mert a biztos védelem elhagyta őket.

Ha csak világi, pszichológiai trükkökkel tudunk tömegeket rövid időre, alkalmakra

megmozdítani, az vajon miről árulkodik? Ha olyan hitengedményeket teszünk,

hogy a végén már köze sincs a keresztyénséghez annak, amire hívjuk az

embereket, az vajon miről árulkodik? Nem kellene szembenézni a lehetőséggel,

hogy elhagy minket Isten oltalma, segítsége, dicsősége? Lehet, hogy meg kellene

térni, hogy visszatérjen az ő dicsősége?

 Egy testbe meríttettünk be 1Korinthus 12,12–26

Mi teszi lehetetlenné a hívők egységét? Az, amikor valakik önnön szerepüknek,

fontosságuknak túl nagy jelentőséget tulajdonítanak, míg másokét el sem ismerik.

Gyakorta nagyra nőtt gyülekezetek nem szükségképp legaktívabb vagy

legpéldásabb életet élő tagjai lekezelő és leereszkedő felsőbbségtudattal tekintenek

a kis gyülekezetekből származókra, anélkül, hogy ismernék őket. De előfordul

az is, hogy látványos kegyességi gyakorlatokat folytató csoportok tartják alacsonyabb

rendűnek a nem közéjük tartozókat anélkül, hogy értékeiket ismernék.

Nagy vagy kicsi gyülekezetből származás, külsőséges kegyességi viselkedés

megléte vagy hiánya nem a legjobb mércéje sem az embernek, sem a hitének.

Amikor és ahol végre megszületik a felismerés, hogy egyenként mind értéktelenek

vagyunk, de mindegyikünk Isten elhívása alapján lehet hasznos

része az egésznek, akkor és ott kezdődik az egység kialakulása. Annak az

egységnek, amelyben nem sablonhívők és sablonos kegyességi formák jelennek

meg, hanem Isten által külön és együtt használt emberek.

„Egy testbe meríttettünk” – mondja Pál apostol. Ezen azt érti, hogy a hívők

vagy csoportjaik sosem magukban alkotják az egészet, annak csak részei. Ha rész

voltukat felismerik, és ennek tudatában viszonyulnak az egészet vezérlő Úrhoz és

a többi részhez, csak akkor lesznek értékes tagjai a közösségnek.