VALLOMÁS ÉS KÉRÉS

Uram… üres kézzel állok eléd
ez újév ismeretlen hajnalán
Szegényen… Mert amiről azt hittem
hogy az enyém… egyedül sajátom,
azt elvette tőlem a „Szilveszter”,
amikor leültünk számadásra
az Ó-esztendő utolsó alkonyán,
és nem adott vissza belőle mást,
csak egyedül a koldustarisznyám,
amibe el volt temetve a hit
egy cseppnyi reménységgel az alján.
– Ezekkel állok itt, drága Uram,
és kérlek Téged – most, mikor indulok
egy titkokat rejtegető úton,
tégy tarisznyámba a Te morzsádból,
hogy megszűnjön üressége: a gondom.
– De tedd rá – még ma a bilincsedet…
Ne nyúlhasson bele ez a világ
s ne vihesse el azt, ami nélkül
az élet, értékét veszítve: sivár.
– Uram… Adj bölcsességet nekem is,
annyit – ami megóv a bűntől.
Attól, hogy mások jólétét látva
meggyűlöljem a teherviselést
s ne érezzem igád gyönyörűségét.
– Tépd ki a gőgöt is szívemből
ne tehessen az felfuvalkodottá,
vagy képmutatóan álszentté…
amivel gyengíteném azok hitét,
akikért Golgotán járva szenvedtél.
– Uram… Tudom, hogy sokat akarok. –
De legyen szabad még valamit kérni…
Taníts meg imádkozni… Taníts meg szeretni.
Tamáska Gyula

A PAP PRÉDIKÁCIÓJA ÖNMAGÁRÓL

Milyen legyen a lelkipásztor?
Ha kell, utolsó, első máskor.
Mint egy király, olyan előkelő,
S egyszerű, mint egy földművelő.
Oly hős, ki önmagát legyőzte,
Legyőzött, kit az Úr tört össze.
Kegyes és tiszta életű szent,
Bűnös, ki bűnbocsánatot nyert.
Ki úr önmaga fölött,
És szolga a kicsik között.
Nagy előtt ki nem hajt térdet,
De felemeli a gyöngéket.
Tanítvány mesterével szemben,
És tanító a gyülekezetben.
Koldus, ki könyörög a porba’,
Követ, sok drága kincset szórva.
Erős, csatázó hadak élén.
Gyöngéd, betegnek ágya szélén.
Mélyen látó, mint egy öreg,
Bizalmas, mint egy kisgyermek.
Ki bár nagy cél felé repül,
Minden kicsinyt is megbecsül.
A szenvedést is jól ismerve
Örömre mindig kész a lelke.
Világos elme, tiszta ész,
Mit mond, azért helytállni kész.
Igaz békességnek szeretője,
Tétlen haragnak elüldözője,
Mozdíthatatlan minden jóban:
Ó, bár ilyen lennék valóban!
Dénes Ferenc-