Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyezett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.
Szerenád oda túlra
Ezen az első őszi reggelen
Jobban fáj, hogy már nem lehetsz velem.
Most lehetnék hozzád figyelmesebb:
Az ősz, tudod, nindíg megenyhített.
Beteg lelkemen most pattan a zár,
Pattintgatja a búcsúzó sugár.
Most nyílnak bennem fátyolos egek,
Most félve, én is föltekinthetek.
Most írhatnék Neked sokat, sokat,
Míg szólnál: „Fiam, ne fáraszd magad.”
Most mutathatnék elsőül Neked
A reggelinél elibéd simítva,
Sápadt szirmú kései verseket,
S hallgatnám kritikád, a halk szavút,
Egyetlen drága anya-kifogást:
„Ó, fiam, – csak ne olyan szomorút…”
1930 szeptember 1