Szent Pál levele a korinthusiakhoz ( Öbli Irén!”

ha szent szeretet nem lobog szívemben,
csak csengő-zengő cimbalom a lelkem.

Tudjam a jövőt és a titkokat,
miket az ész csak vakon tapogat,
legyen enyém a földnek minden tudománya,
ha oly okos lennék is, mint az angyalok,
s hitem bár nagyobb volna, mint a Himalája,
szeretet nélkül semmi sem vagyok.

S osszam szét bár a szegényeknek minden kincsem,
mindent, amit erőm, s verejtékem-terem,
ha szeretetem nincsen,
mit használ az nekem.

A szeretet türelmes, engedelmes,
a szeretet mindig másoknak kedvez,
gonoszságra, bűnre sohasem lázad,
ikertestvére ő az igazságnak,
nem féltékeny és rosszat nem akar,
a szeretet élet és diadal,
nincs benne nagyravágyás, nincs harag,
az mindenkinek mindent odaad,
mindent remél, mindent elhisz s ha kell,
töviskoronát is visel.

Jön a kor, s betelnek a prófétálások,
jön a kor és megszűnnek a nyelvek,
nem lesz nóta, nem lesz ima, sem átok,
s tudományok sem lesznek,
de a szeretet mindig élni fog.

Most még sok minden érthetetlen itt lent,
de egykor nyílt fény lesz minden homály, titok,
egykor színről-színre meglátjuk Istent.

Az Úr nekünk a ködös életútra
három mécsest adott.
Nélküle bús lábunk bús útvesztőbe jutna.
Előttünk három fénysáv izzik, ing, vakít:
a szeretet, a remény és a hit.
S köztük a szeretet a legnagyobb.

DAL A BÚZASZEMRŐL

Dúsan került és életteljesen
a föld alá az első búzaszem.
Magán érezte még
az Úr teremtő, alkotó kezét.
Aranynap fénye lenn nem érte már,
nem is érinthette csillanó sugár.
Mégis, meleg titokkal volt tele
sötét éjjele.
És egy napon a szíve meghasadt
ott lenn a durva, barna föld alatt.
Szállt, szállt a hír fekete réteken:
Meghalt a búzaszem.
Ég, ölts magadra borút, felleget,
zokogj, zokogj a gyilkos föld felett,
pacsirta, sírjon, sírjon a dalod,
a búzaszem halott!
Dalold a gyászt, dalold a szenvedést,
sötétlő mélyben kínos tespedést,
ahol a fény többé rá nem talált,
dalold a nagy halált!
És a magasban megzendült a dal:
„Győzelmes élet! Édes diadal!
Meghasadt szívből nő a búzaszál!
A halál nem halál!
Halleluja! Aranykalász fakad.
Aranykalászból újra hull a mag;
és újra meghal: életet terem.
Az élet végtelen!”
Aranytenger ring szét a földeken,
amerre néz, amerre lát a szem;
s halálból támadt életről beszél,
ha rázza lenge szél.
Halálba hullott égi búzamag,
erő és élet szívedből fakad.
Halálod támaszt tenger életet, mert
mert égi kéz vetett.
Ne sírjatok a búzaszem felett.
Oszoljatok szét, sűrű fellegek;
Elmúlt nagypéntek és,
Halleluja, most sarjad a vetés!