A hitetlen nép Ézsaiás 22,1–14

A„látomás völgye” – ez Jeruzsálem költői neve lenne – Kr. e. 701-ben kis híján az asszírok martalékává lett. Érthető, ha az ostromtól megviselt lakosok, miután a lapos háztetőkről körültekintve megláthatták, hogy a verhetetlennek hitt hódítók eltakarodtak, fergeteges népünnepélybe kezdenek. Mindenki boldog, csak a próféta keserű. Ő jól látja, hogy megszabadultak ugyan egy ember tervezte

vésztől, de a kívánatos megtérés elmulasztása miatt az Örökkévaló megsemmisítő ítélete továbbra sem hárult el a fejük fölül. A nép megtéretlenségét, az Úr iránti hűtlenségét-hitetlenségét a testi létüket fenyegető ostrom leplezte le.  Hogy bennünk mi lakik, az többnyire akkor lesz nyilvánvalóvá, ha sorscsapásokkal szembesülünk. A keresztyénségével hivalkodó magyarság általános megtéretlensége is csak a nagy világégést követő intézményesült istentagadás korszakában lepleződött le igazán.

A kegyelettel emlegetettek, a hitükért lágert, börtönt, sőt a mártíriumot is

vállalók ezrei sem feledtethetik, hogy ez időben több százezernyi egyháztag

tűnt el, igaz „csak” lelkileg. Igen sok rangos keresztyén elöljáró átállt az ellenséghez, és ezzel meghalt, de nem a hitért, hanem a hitnek. Közösségünkből is nem egy ifjúsági vezető, gyülekezeti munkás osont el akkoriban Démás halálba vezető útján, a politikai vagy gazdasági érvényesülés igézetében. Némelyek viszont a titkon vagy nyíltan űzött élvhajhászattal próbálták közömbösíteni a főleg jogi létbizonytalanság nyomasztó hangulatát: „Együnk, igyunk, építkezzünk, utazzunk... Éljünk – jól!” Az említettek hűtlensége-hitetlensége nyilvánvaló. Ám mint vélekedjünk azokról, akik a 8–11-ben leírtakhoz hasonlóan mintha a jó részt választották volna? Akik a rontás elhárítása érdekében ügyszeretettől vezérelve buzgólkodtak. Néha a különféle támadások által veszélybe sodort gyülekezeti életet ápolva,vagy a diktatúra puhulását kihasználva különféle megmozdulásokat szervezve és imaházakat építtetve. Tény, hogy jórészt ezeknek a serényeknek köszönhető gyülekezeti és egyházi kereteink átmentése a mába. Ám ha csak ennyi történt, pusztán ezzel nem lehetünk elégedettek, mert Isten sem az. Az Úr előtt ma is utálatos a hittagadás és az élvek kergetése, de nem hatja meg a mégoly kegyes cselekvés sem, ha azt önmagában, az egyedül szabadító Úr Jézust kifelejtve tesszük meg előmenetelünk és megmaradásunk alapjává. Ezt elismerve mondjuk el imádságként a  énekének veretes sorait: „A szívemet átadom én, Ó, nézd, leteszek mindent lábad elé. Mi nélküled benne volt, kár és szemét. Uram, szívemet átadom én.”

-,-,-,-,-,-,-,-,,-,,,-

Imaáhítat: Vizsgáljuk meg, hogy mennyire vagyunk készek az ellenségeinkért való imádkozásra! – Mt 5,43–48