Jézus és a gyermekek Márk 10,13–16

A felnőttek, szülők Istentől rendelt feladata nem a válás témájának feszegetése, hanem a gyermekek útjának, különösen is Jézushoz találásának egyengetése.

A történet többek között rámutat: ezen a területen is nagyon eltérő a gondolkodásunk, miközben az igazodási pont – Jézus szava – nagyon is „egyféle”. Azok is mi vagyunk, akik visszük gyermekeinket Jézushoz, mert tudjuk, vagy csak sejtjük: valami olyat kaphatnak tőle, amit tőlünk nem, de amire szükségük van. Többféle indítékunk lehet ebben. Bizalom Jézus Krisztusban, saját korlátaink felismerése, kétségbeesés gyermekünk miatt, a felelősség alól való kilépés, fáradtság, időhiány stb. Azok is mi vagyunk, akik megakadályozzuk, hogy Jézus „megérintse” gyermekeinket. Ennek a „hogyan”-ja, lehet ugyan prédikáció témája, de jelenleg csak másodlagos kérdés. A meghatározó: mit gondolunk a gyermekről, illetve mit feltételezünk Jézus Krisztus lehetőségeiről és akaratáról.

Az első kérdéshez vegyük komolyan, amit Jézus mond nekünk róluk, rólunk!  Nekünk, tanítványoknak a legfőbb gondunk, hogy „Ki a nagyobb?”. Ebben természetesen nem sok hely marad a kicsiknek. Ezért aztán nyugodtan (?) Kimondhatjuk, hogy adott esetben nem Jézust akarjuk védeni a gyermekektől, hanem önmagunkat. Megáll az, amit valaki így fogalmazott meg: „amit a rabbik vitattak, ami a tanítványok szerint kizárt dolog, az Jézus számára vitán felül áll: a gyermekeké Isten országa.”

Mit jelent gyermekként fogadni Isten országát? „Isten országát az fogadja

 gyermekként,  aki kicsinek tudja magát Isten előtt, aki mindent Istentől vár, és nem a maga teljesítménye, érdemei alapján akar bejutni az ő országába.”

Az, aki üdvösség dolgában egyedül Isten szabadon ajándékozó kegyelmére

akar és tud hagyatkozni.

Az eddig mondottakkal többségünk talán egyetért. Probléma akkor kerekedik ebből, amikor az előzőek értelmében a gyülekezet (esetleg a család) átszervezése kerül szóba. És ekkor még nem is esett szó az önkéntelen el- és beszólásokról. Azokról, amelyek ma is megfelelnek a korabeli tanítványi hozzáállásnak: „a tanítványok rájuk szóltak”.

Nem gondolom, hogy szinte tüntetően gyermekközpontúvá kellene válnunk. Az viszont valahol a gondolkodásunkban dől el, hogy meg tudjuk-e teremteni gyülekezeti szinten is gyermekeink számára a lehetőleg akadálymentes Jézushoz jutás kereteit – addig, amíg közöttünk vannak.

-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,,-,-

Immánuel Ézsaiás 7

A hívő emberek egyik nagy adománya – a nem figyelmen kívül hagyható

előzménnyel együtt: „íme, én veletek vagyok minden napon...” Mégis

vannak olyan feszítő helyzetek, amikor az Úrért való fáradozás egyik fő kihívása: kitartani, hűségesnek maradni, esetleg túlélni, józannak, normálisnak maradni, mert az Úr távolinak tűnik.

Mire is támaszkodjunk az ilyen nyomasztó időszakokban?

Először is: vannak, akiknél mintha soha nem léteznének olyan körülmények, állapotok, amelyek akár a leghalványabban is megkérdőjeleznék Isten jelenlétét. Titkukat, ha van, feltétlenül osszák meg a gyakran küzdőkkel! Másodszor: az utóbbiak emlékezzenek Isten ígéreteire, melyek hűségére vonatkoznak, különösen, ha azok személyesen nekik szólnak. Harmadszor: igen, lehet szorult helyzetekben Istentől jelet kérni. Van jelkérés, ami nem a hinni nem akarás elrejtését célozza, hanem a már szinte fuldokolva hinni akarást fejezi ki. Ne akadályozzon ebben semmiféle gúzsba kötő dogmatika! Mert ma is megáll: „az igaz ember a hite által él”.

Esengés atyai áldásért 1Mózes 27,30–38

Két gondolatsort indított el bennem ez a történet. Ki-ki tovább folytathatja,

ahogy ideje engedi. Az egyik: Ézsau már felnőttként (1Móz 25,27)

sodródik könnyelműen olyan helyzetbe, amelyben saját döntése következményeként elveszít valamit, ami egyébként az övé (elsőszülöttségi jog). Egy bizonyos életkor felett az ember maga felel döntéseiért, tetteiért és azok következményeiért. Nem vádolhat jogosan ezekért senki mást, csak önmagát. A másik: sok minden van az életben, amit csak a szülő adhat át gyermekének. Ebbe beletartoznak már a felnőttkorban átadandó értékek is. Ha ezeket a szülő nem adja át a maga idejében, akkor azt más nem teheti meg helyette.  Ezek nélkül pedig a már felnőtt gyermek élete mindenképpen hiányt szenved. Ez az átadás a szülő felelőssége. Közös mindkettőben, hogy a lehetőségek – bizonyos területeken és bizonyos időn belül – nem ismétlődnek.

Vannak döntések, hibák, vétkek, mulasztások, melyek egy életen át termik

– gyakran fájdalmas – gyümölcsüket, még akkor is, ha Isten kegyelme e

tekintetben is mindenre elég...