Jézus és a gyermekek Márk 10,13–16
A felnőttek, szülők Istentől rendelt
feladata nem a válás témájának feszegetése, hanem a gyermekek útjának, különösen
is Jézushoz találásának egyengetése.
A történet többek között rámutat:
ezen a területen is nagyon eltérő a gondolkodásunk, miközben az igazodási pont
– Jézus szava – nagyon is „egyféle”. Azok is mi vagyunk, akik visszük
gyermekeinket Jézushoz, mert tudjuk, vagy csak sejtjük: valami olyat kaphatnak
tőle, amit tőlünk nem, de amire szükségük van. Többféle indítékunk lehet ebben.
Bizalom Jézus Krisztusban, saját korlátaink felismerése, kétségbeesés
gyermekünk miatt, a felelősség alól való kilépés, fáradtság, időhiány stb. Azok
is mi vagyunk, akik megakadályozzuk, hogy Jézus „megérintse” gyermekeinket.
Ennek a „hogyan”-ja, lehet ugyan prédikáció témája, de jelenleg csak másodlagos
kérdés. A meghatározó: mit gondolunk a gyermekről, illetve mit feltételezünk
Jézus Krisztus lehetőségeiről és akaratáról.
Az első kérdéshez vegyük
komolyan, amit Jézus mond nekünk róluk, rólunk!
Nekünk, tanítványoknak a legfőbb gondunk, hogy „Ki a nagyobb?”. Ebben természetesen
nem sok hely marad a kicsiknek. Ezért aztán nyugodtan (?) Kimondhatjuk, hogy
adott esetben nem Jézust akarjuk védeni a gyermekektől, hanem önmagunkat.
Megáll az, amit valaki így fogalmazott meg: „amit a rabbik vitattak, ami a
tanítványok szerint kizárt dolog, az Jézus számára vitán felül áll: a
gyermekeké Isten országa.”
Mit jelent gyermekként
fogadni Isten országát? „Isten országát az fogadja
gyermekként, aki kicsinek tudja magát Isten előtt, aki
mindent Istentől vár, és nem a maga teljesítménye, érdemei alapján akar bejutni
az ő országába.”
Az, aki üdvösség dolgában
egyedül Isten szabadon ajándékozó kegyelmére
akar és tud hagyatkozni.
Az eddig mondottakkal
többségünk talán egyetért. Probléma akkor kerekedik ebből, amikor az előzőek
értelmében a gyülekezet (esetleg a család) átszervezése kerül szóba. És ekkor
még nem is esett szó az önkéntelen el- és beszólásokról. Azokról, amelyek ma is
megfelelnek a korabeli tanítványi hozzáállásnak: „a tanítványok rájuk szóltak”.
Nem gondolom, hogy szinte tüntetően
gyermekközpontúvá kellene válnunk. Az viszont valahol a gondolkodásunkban dől
el, hogy meg tudjuk-e teremteni gyülekezeti szinten is gyermekeink számára a
lehetőleg akadálymentes Jézushoz jutás kereteit – addig, amíg közöttünk vannak.
-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,,-,-
Immánuel Ézsaiás 7
A hívő emberek egyik nagy
adománya – a nem figyelmen kívül hagyható
előzménnyel együtt: „íme, én
veletek vagyok minden napon...” Mégis
vannak olyan feszítő
helyzetek, amikor az Úrért való fáradozás egyik fő kihívása: kitartani,
hűségesnek maradni, esetleg túlélni, józannak, normálisnak maradni, mert az Úr
távolinak tűnik.
Mire is támaszkodjunk az
ilyen nyomasztó időszakokban?
Először is: vannak, akiknél
mintha soha nem léteznének olyan körülmények, állapotok, amelyek akár a
leghalványabban is megkérdőjeleznék Isten jelenlétét. Titkukat, ha van,
feltétlenül osszák meg a gyakran küzdőkkel! Másodszor: az utóbbiak emlékezzenek
Isten ígéreteire, melyek hűségére vonatkoznak, különösen, ha azok személyesen
nekik szólnak. Harmadszor: igen, lehet szorult helyzetekben Istentől jelet
kérni. Van jelkérés, ami nem a hinni nem akarás elrejtését célozza, hanem a már
szinte fuldokolva hinni akarást fejezi ki. Ne akadályozzon ebben semmiféle
gúzsba kötő dogmatika! Mert ma is megáll: „az igaz ember a hite által él”.
Esengés atyai áldásért 1Mózes 27,30–38
Két gondolatsort indított el
bennem ez a történet. Ki-ki tovább folytathatja,
ahogy ideje engedi. Az egyik:
Ézsau már felnőttként (1Móz 25,27)
sodródik könnyelműen olyan
helyzetbe, amelyben saját döntése következményeként elveszít valamit, ami
egyébként az övé (elsőszülöttségi jog). Egy bizonyos életkor felett az ember
maga felel döntéseiért, tetteiért és azok következményeiért. Nem vádolhat jogosan
ezekért senki mást, csak önmagát. A másik: sok minden van az életben, amit csak
a szülő adhat át gyermekének. Ebbe beletartoznak már a felnőttkorban átadandó
értékek is. Ha ezeket a szülő nem adja át a maga idejében, akkor azt más nem
teheti meg helyette. Ezek nélkül pedig a
már felnőtt gyermek élete mindenképpen hiányt szenved. Ez az átadás a szülő
felelőssége. Közös mindkettőben, hogy a lehetőségek – bizonyos területeken és
bizonyos időn belül – nem ismétlődnek.
Vannak döntések, hibák,
vétkek, mulasztások, melyek egy életen át termik
– gyakran fájdalmas –
gyümölcsüket, még akkor is, ha Isten kegyelme e
tekintetben is mindenre
elég...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése