1Kor 11,32

A makacs bűn ellenszerei Márk 9,14–19

Nem tudom, mit jelent „nyomban megdöbbenni” (meglehet, hogy csak

egy fordítási hibát), de ez a fajta döbbenet uralkodik ma az igénkben is, az

emlékeinkben is. Az Úr Jézus komótos léptekkel, fontos, mennyei dolgokról

megfontoltan, csendben beszélgetve ereszkedik le a hegyről, és közeledik néhány

tanítványával együtt egy igencsak feldúlt, ricsajos embertömeghez.                              

 Az emberek kisebb csoportokba verődve, eltorzult, haragos arccal, emelt hangon

magyaráznak egymásnak dolgokat, közben mutogatnak széles, keleti gesztikulációval, vagyis kiabálnak és hadonásznak. Még rövidebben: veszekednek.

Aztán mikor meglátják a közeledő Jézust, kiül arcukra a megdöbbenés. Mégpedig

nyomban. Mert megdöbbenni hirtelen szoktunk, lassan nem megy.                                     

A kérdés az, hogy miért. Vagyis miért döbbent meg a tanítványok ott lévő csoportja,

a tudós írástudók vitatkozó hada, a mindig mindenütt jelen lévő bámész

sokaság, amikor meglátta a kis csoportot közeledni Jézussal?

Percekkel ezelőtt még az Úr Jézus oldalán most elgondolkodva lépegető

néhány tanítvány is megdöbbenve bámult Jézus arcára. Fönt voltak vele a hegyen.

Azon a bizonyos hegyen. Olyannak látták ott Jézust, amilyennek még

sohasem. Féltek is tőle, de szép is volt, vágytak is a közelében maradni, de talán

a bennük lévő „emberi rész” el is bújt volna Isten fensége és tisztasága

elől... Mikor Mózes annak idején az Istennel beszélt, ragyogott az arca még a

hegyről lejőve is. Takarnia kellett, mert nem bírtak ránézni. Vajon az Úr Jézus

arcán mi látszódhatott meg abból az isteniből, ami fölragyogott benne a hegyen?

Nos, rövid idő múlva már csak az indulat, amit a hegyi beszélgetés isteni

légköre és a lent rá váró tömeg rászabaduló nyűge közti éles különbség

váltott ki. Az Úr Jézus kifakadt. De kinek mondta vajon a költői kérdést? 

Atanítványoknak? A népnek? Nem megdöbbentő az a lehetőség, hogy a tanítványoknak is mondhatta?

 Na és velünk mi a helyzet? Azt hiszem, az Úr Jézus

minden isteni türelmével együtt sokszor fölöttem is így kiált föl, mikor

már az égvilágon senki nem adna több kegyelmet, mert nincs is a világon

annyi, amennyit már eddig is rám pazarolt...

Megdöbbenve emlékezünk: 160 évvel ezelőtt őseink népünk szabadságáért

harcoltak. Sikerült kivívniuk? Mennyire? És meddig? 2000 évvel ezelőtt

az Úr Jézus a lelkek szabadságáért harcolt. Az összes valaha élt, ma élő és ezután

megszülető ember lelkének szabadságáért. Sikerült kivívnia. Teljesen.

Mindörökre miénk lehet ez a szabadság.

Na és mi lett végül szegény beteg fiúval? Tényleg, mi is?

-,-,-,-,-,,-,,-,-,-,-,-,-,-,-,-,

Áldozatok az Úrnak 4Mózes 28,1–15.26–31

Kezdődik a hét, és a tegnapi pihenőnap után már abba is belefáradunk,

hogy végigolvassuk ezt a 21 verset (végigolvastuk?), nemhogy mindezt meg

is tegyük. Mi nem tesszük már, de az Ószövetség népének betéve kellett tudnia

minden részletében.

Ami megragadott ebben a részben, az a hetedik vers második mondata.

Abból is egy csupán kétbetűs szócska, egy jelző, ami a bor előtt áll. Ha be

kellene mutatnom egy ilyen áldozatot, azt hiszem, kénytelen lennék tanácsot

kérni valakitől, aki ismeri a borokat, hogy eleget tudjak tenni a kis jelzőnek,

mert úgy látszik, Istennek fontos a minőség (gondoljunk csak a kánai

menyegzőre, Jézus első csodájára). Miért? Isten a jó bort szereti? Bizonyos

olvasatban ez a kérdés még istenkáromlásként is felfogható lenne, és egyáltalán

nem is erről van szó! A jelzős kapcsolatban („jó bor”) nem a bor a hangsúlyos,

hanem a jó. Hogy mire akar ez tanítani? Egy kis szójátékkal élve arra,

hogy Istennek nem a vagyonunkból kell áldoznunk, hanem a javainkból.

Ezen azt értem, hogy neki nem elég az, ami „van”: „Nézd, Istenem, ez van,

ezt adom neked!” Neki az kell abból, ami van, ami a legjobb. Mi másért lenne

áldozat az áldozat?

-,-,-,-,,,,-,,-,-,-,-,-,,-