Az Élet kenyere

Jn 6:22-59
A történet másnap, vagyis a kenyérszaporítás másnapján játszódik. Az emberek újra arra a helyre mennek, ahol előző nap Jézus hálát adva Istennek, mindannyiukat jóllakatta. Mivel nem volt a tengerparton az a hajó, amivel Jézus tanítványai elmentek, sőt több más hajó érkezett, arra gondoltak Jézus még ott van. Mivel nem találták sehol, ezért az ott lévő hajókba szálltak, és áteveztek a túlsó partra.

Jn 6:22-27
Amikor Kapernaumba érkeztek, hamar rátaláltak Jézusra. Érdekelte őket, hogyan és mikor ment oda. Jézus azonban nem válaszol kérdésükre, hanem azonnal rávilágít miért mentek utána. Az emberek szerettek volna újra jóllakni. Ez alapján előző nap nem azért akarták királlyá kenni, mert felismerték benne a Messiást, hanem mert bűnös természetüknek megfelelő csodát tett. Ki ne fogadna el egy olyan embert vezetőjének, aki munka nélkül kenyeret ad, nap, mint nap? Szerettek volna ezen a napon is enni. Nem véletlen tehát, hogy Jézus nem engedett a tömeg nyomásának.

Jézus ezután megpróbálja felhasználni előző napi csodáját arra, hogy lelki tanítást adjon az embereknek. Az Őhozzá veszendő, mulandó kenyérért menő embereknek azt tanácsolja, inkább az örök életre megtartó kenyérért munkálkodjanak. Igyekezzek azt megszerezni. Ez láthatóan felkeltette azt emberek érdeklődését. Ahogy Samáriában a kúthoz menő asszonynak az örök élet vizét ajánlotta, úgy most az élet kenyerét. Figyeljük meg a választ:

Jn 6:28-29
Az embereket azonnal érdekli, mit kell tegyenek azért a kenyérért. Hová kell menjenek, mit kell csináljanak, hogy megkaphassák. Jézus válasza nagyon érdekes. Nem arra válaszol, hogy mit kell tenni, hanem azt mondja el, mi az Isten dolga! Az Isten dolga pedig az, hogy higgyenek küldöttében. Nemcsak azért nem beszél cselekvésről, mert az sem világos számukra mi az Isten dolga, hanem azért sem, mert nem tenniük kell, hanem bízni Jézusban. A fejezet további részében valójában ezt a gondolatot bővíti ki, magyarázza meg.
Volt egy olyan elterjedt elképzelés, hogy amikor a Messiás eljön, akkor megismétli a pusztai mannacsodát. Jézus kenyérszaporítása azt sugallta eljött ez az idő. Ez az oka annak, hogy az emberek erre a témára terelik a szót.

Jn 6:30-33
Kíváncsiak, hogy az előző napi csoda után megismétli-e, és újra ad-e nekik kenyeret. A kenyeret, vagy mannát azonban nem Mózes adta Izraelnek, annak idején sem, hanem ugyanaz az Atya, aki most elküldte Fiát. Jézus felajánlja az embereknek azt a kenyeret, ami az egész

világnak életet ad. Érdekes a fogadtatás:

Jn 6:34-38
"Uram, mindenkor add nekünk azt a kenyeret". A samáriai asszonyhoz hasonlóan ezek az emberek is megértették, hogy Jézus valami olyan dolognak a birtokosa, amellyel ők nem rendelkeznek, de életbe vágó, hogy birtokolják.
Érdekes, hogy Jézus ennek a hitetlen, de érdeklődő tömegnek is kijelenti önmagát. Újra elhangzik egy ebben az evangéliumban olyan sokszor olvasható "én vagyok" kezdetű mondat. Jézus elmondja, hogy Ő az, aki életet ad a világnak, Aki szeretne élni, annak csak az a dolga, hogy odamenjen Hozzá és higgyen Őbenne. Ez azonban nem pusztán fizikai mozgást jelent. Ezek az emberek látták Őt, felkeresték, de nem hittek benne. Jézus azon munkálkodott, hogy hit ébredjen bennük, de sokakat ez nem érdekelt. Nem értékelték a mennyei kenyeret, csak a földit.
Itt hangzik el az a mondat, amit sokszor szoktunk idézni, mert bátorító. "...Aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem!" Keveset, vagy egyáltalán nem szoktuk idézni a mondat első részét: "Minden, amit nekem ad az Atya, énhozzám jön; és azt, aki...".
Miért lényeges ez? A következő versekben ezt a kijelentését magyarázza. Első olvasásra egy kicsit predesztináció íze van, de ha mélyebben elgondolkodunk rajta, akkor rájövünk, hogy semmi köze ehhez. A mondat első részében Jézus inkább arra utal, az Atya lehetővé tette, hogy emberek Jézushoz, ill. rajta keresztül az Atyához menjenek. Isten Lelkének munkálkodása nélkül senki sem keresi Őt! Az azonban, hogy valaki él-e ezzel a lehetőséggel, az már az egyénen múlik. Aki Jézushoz megy, azt Jézus nem fogja elküldeni. Csak az részesedik azonban az életadó kenyérben, aki Jézust választja.

Jn 6:39-40
Ez a két vers a 37-et magyarázza. Az egyik a mondat első, a másik a mondat második részéről szól.

Jn 6:41-46
Ez a kijelentés már sokak számára érthetetlen és botránkoztató volt. Számukra Jézus csak József fia volt, nem az ember Fia. Ők valóban hiába látták Őt személyesen, igazából hitszemük vak volt. Tényleg nem hittek Jézusban. Jézus első kijelentését cselekedeteikkel bizonyították.

Jézus utal arra, hogy Ő nem gyűjt maga köré embereket. Nem úgy cselekszik, mint a hamis tanítók. Akit az Isten vonz, az megy Jézushoz. Ő csak a mennyei akaratot teljesíti. Ez szokatlan volt, mert az emberek nem láttak még olyan tanítót, aki nem a maga céljait, vágyait akarja megvalósítani.

Jn 6:47-59
Innentől kezdve egyfajta fordulat következik be Jézus beszédében. Noha a 35. verstől kezdve Jézus egyes szám első személyt használ, amivel mondanivalója hangsúlyosabb, a 47. verstől még határozottabb, és egészen mély tanítást ad. Ez az embereknek már "kemény" beszéd.

Jézus nagyon határozottan kijelenti, hogy csak két út van. Ha valaki eszi a mennyei kenyeret, élete van, ha nem, akkor nincs élete! Ma nagyon népszerű az az elgondolás, hogy sok lehetőség van az igaz éltre, az örök éltre, de a Biblia szerint ez nem igaz: Csak Jézusnál van az élet!
Mit jelent az élet kenyere? Mit jelent enni Jézus testét, és inni a vérét?

Jézus világossá teszi, hogy önmagáról beszél. Az Ő teste az, amit a világnak, a világ életéért ad. Nyilvánvalóan kereszthalálára utal ezzel. Hogyan lehet azonban ezt enni? E nélkül tudniillik nincs bennünk élet! Nyilvánvalóan jelképeket használ Jézus. Ezzel inkább egy párhuzamot szeretne vonni: Ahogyan megesszük a kenyeret, hogy fizikai erőt merítsünk belőle, hogy ne haljunk éhen, ahogy testünk részévé válik az elfogyasztott kenyér, így kell lennünk Jézussal is. Teljesen azonosulnunk kell vele. Mintha megennénk Őt, teljesen életünk részévé kell váljon.
Ez pedig, hogy visszautaljunk a beszéd elejére, úgy valósul meg, hogy hiszünk Őbenne. Amikor bízunk Jézusban, és azonosulunk Vele, ill. Igéjével, akkor biztos, hogy élet van bennünk. Erre utal a 63. vers: "A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit; a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet".
Mindezek mellett azonban, a beszédnek nyilvánvaló kapcsolat van az úrvacsorával. Aki él az úrvacsora jegyeivel, aki hitben elfogadja ezeket a jelképeket, mint Jézus értünk megtört testét és kifolyt vérét, annak örök élete van. Nem önmagában ezek a dolgok, hanem a Jézusban való hit!
Méltóvá erre önmagunkban soha nem leszünk ezen a földön. Mindig szükségünk lesz Krisztus kegyelmére, hogy asztalához járuljunk. Nemcsak ahhoz kell alázatosság, hogy adni tudjunk a rászorulónak, hanem ahhoz is, hogy el tudjuk fogadni mások adományait. Mindaddig, amíg meg nem alázzuk magunkat Isten előtt, és be nem ismerjük, hogy szükségünk van Jézusra és kegyelmére, addig alkalmatlanok vagyunk arra, hogy valóságosan megtapasztaljuk Jézus jelenlétét ezeken az alkalmakon.
De miért ne tapasztalnánk meg ezt? Ne felejtsük Jézus szavait: "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon." (6:54).
E. G. White a következőt mondja Jézus szavairól: "Amiképpen fizikai életünket az élelem tartja fenn, azonképpen lelki életünket Isten Igéje élteti. Minden léleknek Isten Igéjéből kell életet kapnia saját maga számára. Ahogyan magunknak kell ennünk, hogy táplálékhoz jussunk, úgy a magunknak kell bevennünk az Igét is. Ne pusztán más értelmének a közvetítésével kapjuk meg. Gondosan tanulmányozzuk a Bibliát, kérjük Istentől a Szentlélek segítségét, hogy megérthessük Igéjét. Vegyünk egy verset, és agyunkat összpontosítsuk a feladatra, hogy megbizonyosodjunk a gondolatról, melyet Isten a versbe helyezett számunkra. Addig időzzünk a gondolat felett, míg sajátunkká nem válik, s megismerjük, 'mit szól az Úr.