Lk 9,51-62 – „Hogyan (ne) legyünk logisztikusak?”
Jézus Jeruzsálembe készül. Bizonyára sejti, hogy ott veszélyek leselked­nek rá, s mégis elindul ezen az úton. – Vállalom-e a küldetésem, kitartok-e egy jó ügy, felismert hivatásom mellett, ha ez konfliktusokkal, veszélyekkel jár? A kockázat vállalásában meddig merek elmenni?
Mielőtt elindul, követeket küld, hogy előkészítsék az útját, megszervezzék a szállást, az étkezést, hírét vigyék érkezésének. Mivel nem magányos utazó, maga és kísérete elszállásolása, étkeztetése külön szervező­munkát igényel. (Így van ez ma is, ha tábort, zarándoklatot, lelkigya­korlatot vagy egyéb közösségi rendezvényt szervezünk.) Jézus előrelátó. Tervszerűen teszi a dolgát. Nem aprózza el magát, hanem megosztja a feladatokat barátaival. Megbízik bennük, hogy ezt a fontos szervező­munkát ők is jól el fogják végezni. Nem pontosan úgy, ahogy megbízójuk tenné, de azért jól. – Mennyi ajándékba kapott időt pocsékolok el amiatt, hogy a rögtönzések eluralják az életem? Terveimhez mereven ragaszkodom-e? Megosztom-e a munkát, a feladatot az enyéimmel?
A követek elindultak, hogy szállást készítsenek. Oda mentek, ahova küld­ték őket, és azt tették, amivel megbízták őket. Nem kértek látványosabb feladatot, és nem morogtak, hogy miért pont Szamáriában kell szállást keresniük (pedig feltehetően nem rajongtak a szamaritánusokért). – Hogy állok az alázattal, amikor nem osztom, hanem kapom a feladatot? Az Úr rendelte helyemen vagyok? Nem feledem-e, hogy neki szolgálok? Azt végzem-e, amit Ő szabott ki?
A szamaritánusok nem adnak szállást Jézusnak, mert Jeruzsálembe készül. Talán tiltja a vallásuk, talán múltbeli sérelmek miatt, esetleg mind­két okból zárkóznak el. – Nálam kap szállást? Kikkel szemben kérek felmentést a felebaráti szeretet alól? Miért?
A derék apostolok felháborodtak, hogy a szamaritánusok nem fogadták be a Mestert. – Vajon lobogok-e még annyira Jézusért, hogy képes vagyok felháborodni, ha őt elutasítják? Tudom-e uralni az indulataimat? Tisztító-e a bennem lobogó (pislákoló) tűz, vagy emésztő? Illés próféta mégoly szent haragja, vagy Jézus szelídsége a jellemzőbb a lelkivilágomra? [Ruff Ferenc, Mór]
Lk 10,1-12.17-20 – A 72 tanítvány elküldése
Az Úr Jézus kiválasztott tanítványai közül hetvenkettőt, akiknek hitét erősnek ítélte. Olyanokat választott, akikben megbízott, hiszen előfutárul küldte őket oda, ahova aztán ő is menni szándékozott. Azokban a városokban még nem ismerték őt, talán éppen csak hallottak róla. Ha a tanítványok szégyent vallottak volna, később már őt sem ismerték volna el arra jártában. Tehát nagy volt a tét.
Az Úr bizonyára nem „lesz, ami lesz” alapon választott közülük, tudta, kiben mi lakozik. De vajon a kiválasztottak is tudták-e, hogy képesek lesznek a rájuk bízott feladat becsületes elvégzésére? Vagy megerő­sítette őket az a tudat, hogy ha Tanítójuk méltónak találta őket bizalmára, akkor kicsik ők ahhoz, hogy megcáfolják az ő véleményét. Vajon volt-e, aki visszautasította őt, hogy „Uram, én nem vagyok alkalmas, küldj helyettem valaki mást”? Voltak kételyeik? Hiszen még az apostolok sem voltak mind biztosak abban, ki is ő pontosan, és mit is akar valójában. Hát hogyan képviseljék őt így az emberek előtt? Talán elég volt, hogy az általuk addig megismert igazságról tegyenek tanúságot hitelesen?
Elküldte őket minden nélkül, segítségül csupán társukat adva nekik, és nem utolsósorban a Gondviselést. Milyen nagy ráhagyatkozás és mély bizalom kellett akkor a tanítványok részéről, hogy ők mégis kivétel nélkül, és meg nem futamodva elindultak és végigvitték, amivel megbízták őket!
Pedig bizonyára nem fogadták őket mindenütt tárt karokkal, és nyitott lélekkel. Hisz Jézus is felkészítette őket arra, hogy lesznek helyek, ahonnan eljőve tanácsos még a port is lerázniuk, amely a lábukra tapadt. De a hírt, hogy közel van Isten országa, még itt is tudomására kellett hozniuk az embereknek. Ezután már rajtuk állt, mit kezdenek, vagy nem kezdenek ezzel a tudással. Lehetett olyan város, ahonnan valóban így kellett eljönniük? És vajon volt-e, ahol utólag elgondolkodtak szavaikon?
A tanítványok nagy örömmel eltelve tértek vissza Jézushoz. Megtapasz­talhatták nevének erejét, láthatták a nép között az ő hatására végbe­ment testi-lelki gyógyulást. Beigazolódott minden, amiben addig hittek és reméltek. És mindennek tevékeny részesei lehettek. Nem általuk, de rajtuk keresztül nyilvánult meg az Úristen hatalma. Szája és karjai voltak ott, ahol az embereknek fülük volt a hallásra, szemük a látásra, nyitott­ságuk az igazság befogadására.
[Pisch Éva, Mór]