JÚNIUS 23.  Isten terve a földünkkel Jeremiás 32,16–27.42–44 A fenyíték pillanatában ritkán hiszi el a gyermek, hogy szülője jót akar neki, s hogy mindaz, ami most következik, amit éppen elszenved, a jövő ki- bontakozásának záloga. A fenyítékben, azt éppen átélve, még akkor is nehéz meglátni a kibontakozást, ha egyébként annak jogosságát nem vitatja az el- szenvedő. A próféta is ezzel küzd. Tudja, hogy a vész, mely a szent várost el- érte, jogos büntetés Istentől, és tudja azt is, hogy az ellenség serege nem fog félmunkát végezni. Miért hát, hogy neki most kell földet vennie? A próféta Isten szócsöve. Az a küldetése, hogy az Úr üzenetét érthetővé tegye annak, aki akarja azt érteni. A szó azonban most kevés, hiszen a vész zajában nehéz lenne meghallani a kegyelmi szót. Ezért Isten a jövőben elkészített kegyelmének üzenetét a prófétai cselekvésen át hirdeti népének. Jeremiás is bizonytalan, éppúgy, mint kései utódja, János, mikor a börtön- ből kérdezi Jézust (Mt 11) kiléte felől. Azonban az Úr iránti engedelmesség egyikük részéről sem kérdőjeleződött meg, elbizonytalanodásukban sem. Szolgálatuk ebben a feltétel nélküli hűségben éri el csúcspontját.  „Egy lélek sem vész el!” Apostolok cselekedetei 27,21–26 „Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg őt” – így biztatjuk magunkat és egymást a bizonyságtételre. A hűséges kiállás és tanúskodás akkor is fontos, ha éppen reménytelennek vagy alkalmatlannak tartanánk a helyzetet. Az, hogy egy fogoly kerekedjen felül és mentse meg a viharban veszni készülők életét, éppoly valószínűtlen, mint maga a megmenekülés. Nyil- ván nem Pál hajózási tudása vagy bármi más képessége nyitott utat a menekülésre a hajón utazó 276 embernek. A legtöbb emberi tudás, bölcsesség is csak arra lett volna elegendő, hogy felmérje, nincs reális esély a megmenekülésre, legfeljebb a jó szerencsében bízhatnak. Pál azonban valami mást is tudott. Tudása a kegyelmes Istenről szólt. Arról, hogy van valaki, aki úr a tenger és a szél felett – a megmenekülésnek pedig az a titka, hogy erre a Valakire bízza magát. Ma sincs ez másként. S ha felelősséget érzünk a „velünk utazókért”, első- sorban nem az a kérdés, hol hibáztak, hogy ilyen bajba kerültünk, hanem hogy mi ne hibázzunk a hallgatással, hanem osszuk meg másokkal a meg- mentő Isten ismeretét és üzenetét!

Lk 14,25-33 – Gyűlölni mindent?
„Lehoznám néked a csillagokat is az égből…” Így énekel a slágerben a szerelmes, eltúlozva, mi mindent tudna megtenni kedveséért. Felfűtött érzelmi állapotában az ember mindent vállalni tud, ahogyan Péter is mondta az utolsó vacsora végén: „A halálba is elmegyünk veled!”
Jézus valami hasonlót kíván hallgatóságától. Megdöbbentő, hogy nem a tanítványairól van szó, hanem mindenkiről, aki hozzá jön. Nekik kell teljesen odaadniuk magukat, nekik kell mindennel és mindenkivel szembefordulniuk, hogy elkötelezettségük nyilvánvaló legyen.
Jézus teljesen ki akar sajátítani magának. Egy-ügyűnek akar, a szó nemes értelmében. Gyűlölni mindenkit, aki el akar téríteni az útról, levágni kezemet, kivájni szememet, ha bűnbe visz. Sem a hozzám közel álló emberek, sem a magam vágyai nem akadályozhatják meg a cél elérését.
Nagyon nem szimpatikus az, amit Jézus mond. Nyílván túloz a megfogalmazással, de az is világos, hogy nem babra megy a játék. Nagyon komolyan kell venni felszólítását: sem az egyéni önzés, sem a bűn, sem a butaság nem lehet elég erős hozzátartozóim részéről, sem a magam kényelme, önzése nem szakíthat el Krisztus szeretetétől, nem téríthet le az útról.
Talán van életünknek egy-egy pillanata, amikor nagy nekibuzdulással odaadjuk magunkat, megfogalmazzuk felajánlkozásunkat, „megtérünk”. Csodálatos élmény ez, minden olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnik. A gond az, hogyan tudjuk megőrizni odaadottságunkat. Hajlamosak va-gyunk arra, hogy később, kicsinyenként, szép lassan visszavegyünk mindent, amit már egyszer odaadtunk. Szerelmünknek is mindent odaadnánk először, aztán mégis lassan az önérvényesítés hatalmasodik el rajtunk: nehezen mondunk le kedvenc szórakozásunkról, nem tudunk nemet mondani kicsinyes önzéseinknek, ragaszkodunk kivívott kiváltságainkhoz.                     A Jézusnak odaadott életben is jöhetnek a megalkuvások: „Azért ezt már csak nem kívánhatja tőlem…!”
Vigasztalhat, hogy Jézus a kereszthordozása példáját említi: ő is háromszor esett el, s volt, hogy más vitte helyette a keresztet. Nem az a baj, ha elesünk, hanem az, ha nem állunk fel újra.
Jézus végül megfontolt tervezésről beszél. Persze nem akar egyikünket sem lebeszélni életművünk neki tetsző felépítésétől, inkább arra figyelmeztet, hogy nagyon figyelembe kell venni emberi gyengeségeinket, nagy szükség van az aszkézisre, önfegyelemre, az állandó felfelé tekintésre.
Segíts, Uram, úgy figyelni Rád, hogy mindennap meghalljam hívó szavadat, és semmi se tudjon eltántorítani attól az elhatározásomtól, hogy egészen a Tiéd legyek! [Csiky Lajos, Budapest]