“Ne vessétek meg a kicsiny kezdetet, mert az Úr örül, ha látja, hogy elkezdődik a munka.” (angolból, Zak. 4:10, NLT)
Abból a nagy létszámból, akik száműzetésbe mentek, csupán negyvenkétezer “furcsa szerzet” volt kész arra, hogy megfizesse az árat, és otthagyja a babiloni élet kényelmét és biztonságát, hogy visszatérjen arra  a földre, ahol Istennek a bizonyságát helyre lehet állítani. Szám szerint kevesen voltak, önmagukban gyengék, társaik megvetették őket, és egy olyan földre tértek vissza, amely elhagyatott, elszegényedett és nyomorúság sújtotta föld volt, tehát valóban “a kicsiny dolgok ideje” volt. Mégsem megvetni való, amit tettek, mert Isten állt mögöttük, mivel őszintén keresték az Ő dicsőségét. Nem kicsiny dolog az, ha az Úr dicsőségének bizonyságában részt vehetünk. Nem kell a kicsinységből erényt kovácsolni, mintha lenne valami fontos abban, ha mások megvetnek vagy lenéznek, ugyanakkor viszont, amikor Isten elhív embereket arra, hogy bemutassák az Ő dicsőségét, azokat választja ki, akiknek önmagukban nincs dicsekedésük.
Isten mindig kénytelen az Ő eszközeit megfosztani saját dicsőségüktől. Egy Mózesnek, aki telve van Egyiptom dicsőségével, negyven évre a pusztába kell mennie, hogy megüresedjen, és beismerje teljes alkalmatlanságát, mielőtt eszközzé válhat Isten dicsőségének bemutatására. Volt idő, amikor az izraeliták közül néhányan megpróbálták megvetni a most már alázatos Mózest, aki nem akart kiállni saját magáért, de Isten hamarosan nyilvánvalóvá tette az érintettek számára, hogy mennyire helytelen volt őt megvetni. Isten dicsősége megjelent a sátor bejáratánál, és kézbe vette az ügyet. Néha évekbe telik az Úrnak, hogy kellőképpen megüresítsen minket, gyengévé és kicsivé tegyen, hogy hordozhassuk az Ő dicsőségét az életünkben. Ez ad magyarázatot arra, hogy az Úr sokszor miért bánik velünk úgy, ahogy. Amikor már elég kicsivé és üressé tett minket, akkor szabad utat kap az Ő Szelleme arra, hogy dicsőségben munkálkodhasson.

-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,

FEGYVERLETÉTEL

A holdnak mondtam: mézszínű.

A napnak: aranytollú fácán.

A szép szavak gyümölcseit

kínáltam néktek égi tálcán.

Szennyes szavakat sosem írtam.

A toll mindig tiszta volt.

Mindig az ég ívén lebegtem, mint a hold.

De már a láthatár felé hanyatlik az égi lángom.

Nem sok keresnivalóm van e kerek világon.

Isten örök szerelme lassan nyugalmat ád.

Megettem én már régen a kenyerem javát.

A fegyveremet én soha nem adtam senkinek,

Nem tépte ki kezemből se nyár, se zord hideg.

De elfáradtam immár. Az élet nagyon megvert.

Kezedbe, Istenem, hát most leteszem a fegyvert.       Harsányi Lajos