JÚNIUS 28.  Emberiességünk az Isten mérlegén Jeremiás 34,12–22 Isten nemcsak addig látja az embert, ameddig az tudatosan a jelenlétében tartózkodik, hanem akkor is, ha az úgy gondolja, őt már nem látja senki. Ha belépünk egy istentiszteletre, bibliaórára, felnyitjuk a Bibliát, vagy imádságra csendesedünk, tudjuk, hogy Isten jelenlétében vagyunk. De utána? A bírósági tárgyalótermekben is többnyire jól öltözött, illedelmesen viselkedő, megszeppent alakok ülnek a vádlottak padján, de miután a bíró felmenti őket, nagy lelke- sedéssel és felszabadultan ott folytatják, ahol korábban abbahagyták. Tudják, a bíró már nem látja, mit cselekszenek. Néha így viselkedik a hívő ember is. Mintha a mennyei bíró nem látna minket, amikor eltávozunk a „hivatalos” jelenlétéből. Isten mindenről tud. Tudja, hogy megtartjuk-e az ígéreteinket, vagy sem. Tudja, hogy megszentelődünk-e, vagy sem. Ismeri a titkainkat, ismeri a valódi lényünket. Korunk és nemzetünk mindig talál elegendő indokot a szabálysértésekhez, és mindig van ötlete újabb és újabb kiskapuk megtalálásához. A polgári törvények is fontosak, de az Úr akarata, parancsa kiváltképp. Mindezek ellenére elég bátor minden generáció – így a miénk is – ahhoz, hogy szembeszálljon a szabályokkal, közben pedig önámítással, csavaros mondatokkal csillapítja a lelkiismeret-fordalását. Milyen keserűséget, mély ismeretet, valóságot, fájdalmas tények sorozatát idéz fel a próféta szava: „De őseitek nem hallgattak és nem figyeltek rám.” „Ti viszont most megtértetek... de azután újra meggyaláztátok nevemet, mert mindenki visszakényszerítette rabszolgáját...” „Ti nem engedelmeskedtetek nekem igazán...” Emberséget színlelt a nép, de semmi megértés, semmi könyörület nem lakott a szívükben. A szív indulatának és a cselekedeteknek mindig szép összhangot kellene alkotniuk. Nemcsak beszélni kell a jóról, de tenni is azt. Bizonyos jó tulajdonságaink és értékes tetteink pedig nem teszik szükségtelenné, hogy a gondolkodásmódunk folyamatosan, az ige hatására felfrissüljön. Emberségesnek kellett lennie Isten népének. Háborúban, nehéz gazdasági helyzetben és békeidőben egyaránt. A hívő ember gondolkodásából hiányoznia kell a közhelynek, miszerint: „A barátság egy dolog, de az üzlet az üzlet!” Semmi nem nyomhatja el az emberségességet, a nagyvonalúságot, a megértést, a türelmet. Gyülekezeti kapcsolatainkban éppen úgy megértőknek kell lennünk, mint családi, munkatársi, baráti viszonyainkban. Isten törvénybe iktatta a jóindulatot. Mi lenne, ha a világtól eltérő módon a keresztyének képesek lennének időnként nagyvonalúan és véglegesen elengedni anyagi, érzelmi és lelki tartozásokat, ter- heket? Ahogyan régen, úgy ma is, kitűnhetne Isten jósága népének a szeretetéből. Legyünk korunkat meghaladó, de Istent értő és tisztelő jóindulatú emberek!  Imaáhítat: Vizsgáljuk meg, hogy mennyire jellemzőnk az egymás iránti türelem! – 1Thessz 5,14c; Péld 15,18