Reményik Sándor  A keserű pohár

Ó, nem voltam türelmes szenvedő.
Testem a szenvedéshez nem szokott.
Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.
De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:
Ím itt vagyok, hogy te is kiigyál.
És igazság ez: szenvednek sokan,
S a Te részed még mindig hátra van.
S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe: nem!
Nem sóhajtok: "Múljék el, ha lehet" -
S fölvetettem daccal a fejemet.
Nagyot reccsent a csend -
S a makacs pohár újra falnak ment.
Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.
S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,
Enyém, sajátom e sötét pohár -
És ki kell ürítenem poharam.
Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,
A karom kinyílt félig-akaratlan,
S felmérve csillag szabta sorsomat,
Fogtam s lassan fenékig ürítettem
A poharat.

Túrmezei Erzsébet: ÉLETÜNK ARANYA
 "Sáfáraim!" - intett az Úr.
S ma olyan gazdagok vagyunk.
Percet, órát kezünkbe számolt.
Sok láthatatlan aranyunk.
 Olyan csodálatos vagyon.
Mire való? Meddig elég?
Míg aranyat aranyra költünk,
soha nem sejtjük, van-e még?
 De egy is olyan hatalom:
egy óra... röpke pillanat...
kenyérré lehet koldusasztalon...
lehet meghajlás Isten-kéz alatt...

boldog fölfele szárnyalás...
bilincses, átkos kötelék.
Odaadhatjuk játszva semmiért
- és lehet mindenre elég.
 Életet nyerhetünk vele,
s szétszórhatjuk haszonlatan.
...De soha egyikünk se tudja,

melyik az utolsó arany