William Butler Yeats (1865-1939): Gilligan atya balladája
 Az öreg páter Gilligan
csak fárad szüntelen,
mert nyája fele ágyba dőlt,
vagy hant alatt pihen.
 Leszáll az est, egy székre ül
s tán el is szundikált,
mikor megint hívatja egy
beteg, s ő felkiált:

"Hát nyugtom sincs, sem örömöm
ez örök gyász helyén?"
De rögtön aztán: "Ó, Uram,
a testem szólt, nem én!"

A székre dől, letérdepel
s imádkozásba fog,
de álom száll rá, mély, nehéz,
s az égre csillagok.

A számuk lassan millió.
Levélt rezzent a szél;
s míg éjben szunnyad a világ,
az Úr csöndben beszél.

Mikorra szürkül s a veréb
csiriplő hangja száll,
az öreg páter Gilligan
már ismét talpon áll.

"Jaj, Istenem! aludtam, és
az ember már nem él!"
Kihozza gyorsan a lovát
s elvágtat, mint a szél.

Nem vágtatott így még soha
a láp és szikla közt.
Az asszony nyit neki kaput:
"Atyám, hát visszajött?"

"Meghalt a férjed?" - kérdezi.
"Egy jó órája már."
Az öreg páter Gilligan
lesújtva, szótlan áll.

"Meghalt, ahogy elment atyám,
madárkaként vígan."
E szókat hallva térdre hull
az öreg Gilligan:

"Ki csillagos éjt alkotott,
törődött szívnek írt,
leküldte egyik angyalát,
hogy megsegítsen itt.

Ki bíborfényben tündököl,
s planétákat terel,
megszánt egy apró férget is,
hogy álom nyomta el." (fordította: Fükő Dezső