Gergely István  Eltűnő Isten
Az Isten kiszorult az égből,
hátrált-hátrált lelkek mélyére,
sokszor kikopott már onnan is.

Az ember hajt, ősi ösztöntől
űzve, s elhiszi: a maga kedvére,
s nem nézi, hogy amit mond, hamis.

Pedig nem magunknak születünk,
halni se magunknak halunk meg.
Körbevesznek érzelmek, lények.

Még ha nem is tűnik fel nekünk:
formálnak, nyesnek és megkötnek
fehér-fekete árnyak s fények

Vitó Zoltán AZ INASZAKADT FOHÁSZA

Zengô árján az elszálló idônek
irgalmadért dicsérlek, Uram, Téged -
én: akit sziklás próbákon edzettél,
s húsos gyümölcsöt termôvé érleltél!

2. Kit bocsátál fájdalmak katlanára
s engedtél megtipró aláztatásra;
kit perzseltél magmás vágyak hevében,
cserzettél kínok keserű levében -,
áldlak téged, mert ott voltál mellettem
akkor is, mikor háborgott a lelkem
s tudtad: ha lázadással vétkezem,
nem ellened és nem azért teszem,
mert nem úgy szolgál lábam és kezem,
mint ôs-terved szerint rendeltetett;
ezt szívem sosem rótta fel Neked,
ezt önmagában elviseltem könnyen,
nem ezért özönlött tengernyi könnyem.
3. Bármikor bármit elviselt a lelkem,
csak egyet nem, csak azért esdekeltem:
hogy magamban, hogy egyedül ne kelljen
Szerelem nélkül, szeretet híján lennem.

4. És mégis, jaj!: évmilliókig álltam
bolygók elôtti, irdatlan magányban,
s ha lázadtam kínzottan, gyötrelemben,
könnyek közt én, irgalmadért pereltem.

5. S mert láttád, hogy tovább már nem bírom,
könyörültél kozmikus kínomon.

6. Rendelkezzél: neved dicséretére
sanyargásomnak legyen immár vége;
s mint a Földön mindennek párja van,
ezentúl már én se legyek magam;
mint egykor Ádámnak Évát adád,
a Páromat nekem úgy alkotád,
mintha szívemnek vetted volna részét,
így adva vissza lelkemnek egészét
s mondád: "Legyen meg hát néked is a Társ!"
(Göcsörtös fa tövén - fiatal hajtás...)

7. Most ujjongnak bennem égi karok:
"Hála Neked, Uram! - Boldog vagyok!"

8. Otthonomba költözött az öröm,
most már semmiben nem szűkölködöm;
gyôzni tudok köznapok gondjain;
édes rokonok és barátaim
Páromnak hírére házamat járják,
szívét, báját és fôztjét is csodálják;
Véle Hozzád emel a szerelem,
és gyógyulásomat is meglelem
szemében, hol báránykák legelésznek,
ott látom magam épnek és egésznek, -
értsd meg hát, ha féltôn azért esengem:
lenyűgözô kegyelmed el ne vesszen!

9. Hisz' arról el sosem feledkezünk,
minden javat Neked köszönhetünk;
s ha üdvöt váróan ölelkezünk,
egymásban is Téged ölel kezünk
és tudjuk, hogy amikor szeretünk,
az édes csókban is ott vagy velünk...

10. És ha családfám virágba borulhat,
hogy ivadékaim tudjanak Rólad,
ez lesz szívemnek legfőbb törekvése,
hogy kifejlôdjék lelkük képessége
helyesen szemlélhetni ezt a kettôt:
a teremtményben látni a Teremtôt,
a Tökélyt látni, vágyni és szeretni,
s e képességet soha nem feledni;
hogy egy csillag sugár-üzenetében,
egy virágszirom illat-üzemében,
egy futó szarvas villanó szemében
a Te arcod visszfénye tükrözôdjön,
ne födje el elôlük semmi függöny...

11. Már ismerem hatalmadat, hát kérem:
áldd meg az én leendô nemzetségem,
hogy legyen, aki Téged áld örökkön,
kinek szemében arcod tündököljön!

12. Zengô árján az elszálló idônek
irgalmadért dicsérlek, Uram, Téged!