TÁRULJATOK!
24. Zsoltár
Ti, kapuk, emeljétek fel fejeteket!
Táruljatok, örökkévaló ajtók!
Salamonnak ékes oszlopai,
Jeruzsálem faragott kapui,
nem tudjátok-e, ki az, aki jő,
az alázatos, szamáron ülő?
Nem tudjátok-e, hogy köztetek járt,
itt prédikált a boltívek alatt,
itt tanított, a lába itt haladt!
Népéhez jött Ő, de népe szíve
nem fogadta be, zárva maradt.
És nem fogadja az ősi templom,
nem tárulnak a százados ajtók,
nem ismeri fel igazi Urát,
ki korbáccsal tisztítja templomát...
S mint lázadónak, legméltóbb helye:
városon kívül a gyalázat hegye.
Évezredek múltán lehulltak a falak,
a kapuknak már csak romjai beszélnek.
S az örökkön Élőt hirdetik a szelek,
zengik, hogy boldogok, akik Őrá várnak,
jövetele előtt híven kaput tárnak.
Ti, kapuk, emeljétek fel fejeteket!
Lehajtott fejek, emelkedjetek,
bús szívek, ó, tárjatok ma ajtót!
Tekintsetek fel, hisz Ő közeleg!
Már nem szegényen jő. Számotokra
a legnagyobb gazdagságot hozza.
Fogadjátok Őt királyi módon,
Úrhoz méltóan, királyi trónon,
hűségesküvel, hős megvallással,
halálig tartó odaadással!
Hozsannátok diadallal zengjen,
mert uralkodik földön és mennyen,
és egy napon minden szem meglátja,
hogy Ő a dicsőség örök Királya!
Oláh Lajosné
TANÍTVÁNY A KAPUBAN
Krisztusom, én várom az érkezésed...
A pálma kész, a harsonák is készek.
Virágok nyíltak a szívem tüzétől,
diadalkapum a mennyboltig ér föl
Kőszíveket nagy, boldog alázatban
utad elé, utat készítve raktam;
ujjonganak ha rájuk taposol...
S az én szívemben retteg a pokol.
S mint rossz, csavargó, urát sejtő szolga,
bujdosik az éj céda városokba.
A házunkat ünnepre ékesítve
figyelünk már közelgő lépteidre.
Hírül adtam, ahogyan parancsoltad,
a palotáknak és a rongyosoknak;
mindenki tudja már, hogy érkezel...
A gyermekkar hozsánnát énekel.
Mi meg a város szélére verődve
kezünk emelve kémlelünk a ködbe...
Vak koldusok nagy csöndben hallgatóznak;
ördöngös sír, ostor suhog a rossznak.
Lásd, Zakeus a lomb közt kuporogva
előre néz távol bélpoklosokra,
kik előőrsként útkanyarulatnál
várják - tízen - ha könyörülni tudnál.
Krisztusom, piros ködökbe kiáltok:
jaj, hervadók a kétkedő virágok...
Hullámzik, zúg a nyugtalan tömeg,
ma zöld ágat dob, holnap tán követ.
A vámszedőt a háza lelke hívja:
vén láda otthon nem maradt-e nyitva?
Ha késel, holnap, a bevonulásnál
nem tudjuk, hol van eltemetve Lázár.
Vakok, akik feléd tapogatóznak,
a sír árkába botlanak be holnap.
A menő, rongyos, zúgó tömeget
benyelik újra kunyhók, műhelyek.
Szegénynek, ki szolgád, a karja fárad,
jaj, még elejti fényes harsonádat.
Uram bocsásd meg, sírva kérlek, kérlek...
Mint május-eső a gyenge vetésnek,
mint börtönnyitás elsorvadó rabnak,
mint hűvös patak lázas sivatagnak,
mint kárhozottnak egy csepp égi béke,
mint anyamosoly haldokló szemébe,
úgy kellesz most, úgy kérnek, esdenek, várnak...
Minálunk még nem volt virágvasárnap.
Kezünk remeg és hunynak már a mécsek...
Krisztusom, én várom az érkezésed.
Muraközy Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése