bizonyság

 A farizeusok nem hisznek benne                                                           A zsidóságon belül egy jelentős rétegre, az írástudókra és az ő vezetésük szellemében élő farizeusokra azonban a lelki értelmű messiásvárás is jellemző volt. Ők a mózesi törvény, a tiszta erkölcs, az Istennek tetsző élet szószólói voltak. Ez az írástudó közösség Izraeltől mint Isten választott népétől a mózesi törvények betartását várta el, Jézus viszont liberálisabb volt a törvények betartatása tekintetében.                                                                                   Jellemző eset a szombat napi gyógyítása, ami miatt a zsidó törvénytudókkal a Biblia szerint összeütközésbe is került. Egy másik esetben Jézust Simon farizeus házába hívták vendégségbe, ahol a korabeliek nagy megrökönyödésére szóba állt egy bűnös asszonnyal. Jézus ilyen cselekedetei meggyőzték arról a zsidóság egyik vezető rétegének számító írástudókat, hogy Jézus nem lehet a Megváltó, akit több évszázad óta vártak.
 

Trónra lépést és lázadást várnak a zsidók

Jézus virágvasárnapi bevonulásakor a köznéptől elkülönülő farizeusok és írástudók kiváró álláspontra helyezkedtek, míg a tömeg túlnyomó része lelkesedett az általa Isten fiának tartott személyért. Az elvárásoknak azonban Krisztus virágvasárnapkor nem tett eleget, nem lépett trónra, nem koronáztatta meg magát, nem szított lázadást a római császársággal szemben. Az ünneplést azonban elfogadta, ami a lelki vezetésre vonatkozott.

A Bibliában nem szerepel a tömeg felvonulásának részletes története, mindössze a lelkes együttlét, a közösség egybetartozásának élménye jelenik meg. A Jeruzsálembe zarándokolt emberek ekkor minden valószínűség szerint arra számítottak, hogy peszah ünnepén lép majd színre Krisztus mint Megváltó.

A később virágvasárnapnak nevezett ünnepélyes bevonulás után a zsidóság vezetői nem vállalták a nyílt fellépést Jézussal szemben, néhány nap múlva viszont titokban megteszik ezt a lépést, Jézus elfogását és elítéltetését

Virágvasárnap különös ünnep. Egyszerre van jelen a szertartásban az öröm és a halál, a dicsőség és a szenvedés, a nép lelkendezése és gyűlölettől eltorzult kiáltozása. Ugyanazok az emberek, akik az első evangéliumi szakaszban még hozsannát kiáltanak, a másodikban, a passióban már Krisztus kereszthalálát követik.

Ennek a hatalmas és drámai, színektől, képektől és érzelmektől fűtött történés-sornak a középpontjában pedig ott áll Jézus, a csöndes, a hallgatag, és mégis hallatlanul erőteljes, egyetlen szavával végpusztulást idéző, templomot tisztító vagy éppenséggel tanító, megbocsátásért imádkozó Megváltó. Ő maga is kétféleképpen áll előttünk: mint a király és mint a szolga.

Király, hisz az Aranykapunk vonul be a Szent Városba, egyéves szamárcsikó hátán, amelyen még senki sem ület. Király, hisz a nép szavai, lelkendezése akként hirdetik meg. „Pueri Hebraeorum" - énekeljük emlékezve a fiatalokra, gyermekekre, akik Virágvasárnapon a királyi udvartartás apródjaivá, heroldjaivá lesznek. Királyként érkezik Krisztus, hisz beteljesíti a próféciákat, és első útja, a bevonulás maga nem máshová visz, mint magába a Templomba. Ugyanazt teszi most Krisztus, mint tették a babiloni fogságból hazatérők vagy a Makkabeusok - megnyílnak előtte a város kapui, a nép hódol előtte, ő pedig megtisztítja a Szentélyt, mondhatni szakrálisan birtokba veszi királyságát ő, az Isten Fia.

Ugyanakkor szolga is, s ezt már a bevonulás közben is érezzük. A méltatlankodók, a túlbuzgók, a rosszmájúak fékeznék az ünneplést, elhallgattatnák az éneklőket. Már ekkor érződik az emberi ellenszenv és gonoszság ereje, amely a legszebb pillanatot is tönkre teszi. De Jézus mindettől nem retten meg. Szolga ő, hát nem zavarja meg, ha az emberek sajnálják tőle a hódolatot. Tudja nagyon jól, hogy az ő szolgaságának valódi értelme abban áll, hogy engedelmes Fia az Atyának. Épp ezért ha az emberi dicsőítés el is hallgat, a kozmosz fogja a dicséretet zengeni neki. A kövek, az élettelen világ egész létével magasztalja őt. Ebben a pillanatban már rávetül a passió árnya a virágvasárnapi bevonulásra. Már ekkor ott állnak az út szélén az emberek, akik elveszejteni akarják a Messiást. Már ekkor felüti fejét az emberek között a széthúzás, a véleménykülönbség. Mindez egyenesen vezet a nagypénteki tragédiáig, amikor egy gyilkos élete fontosabb lesz a nép számára, mint az élet adójáé.

Krisztus mindezzel tisztában van. Miután élete legutolsó szakaszát Jeruzsálemtől távol töltötte, hisz nem jött még el az ő órája, most megérkezik a városba, a lehető legnagyobb nyilvánosság közepette. Nem bujkál. Sőt mi több, a templomba való dicsőséges bevonulással, s a templommegtisztításban tetőző menettel mindennél világosabban, egyértelműben mondja ki: Jeruzsálem, megérkezett a királyod. Innentől kezdve nincs kitérés, nincs fondorkodás. Olyan felkiáltójel ez, amelyre felelni kell. Ha a főpapok nem lépnek semmit, akkor azzal a nép előtt mintegy elismerik Krisztus királyi fenségét. Épp ezért mindabban, amiről a jeruzsálemi bevonulás szól, döbbenetes tudatosságot kell meglátnunk. Nincs ebben véletlen. Ez nem egy hirtelen, spontán népünnepély. Jézus az imádságban, az Atyával a Szentlélekben beteljesülő közösségében elérkezett a pontra, amikor ki mondja: itt az óra. Húsvét van, a város tele a legmesszebbről érkezett zarándokokkal. Amit tesz, amilyen útra elindul, nem csak Júdeában, de az egész zsidó világban visszhangra kell, hogy találjon. Ezen a ponton Krisztus nem vár többé. Nem vitatkozik többé. Nem folytat polémiát többé. Mindennek vége. Most, királyként és szolgaként kimondja önmagát a Szent Városban. Ez Virágvasárnap.