Panasz
 Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörül a félelem
zátonyai ragyognak.

Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledbe,
dideregve csak hevesebb
a szerelmek szerelme!

Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hívásom sose lankad.

Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.
Lukátsi Vilma: KOPOGÁS
 Talán még észre sem veszed: az árnyékok nőni kezdenek,
sötétebb lesz köröskörül, s hátad mögül
szorongás kúszik a szíved felé,
elindultál, és nem tudod már, ki elé?
Nincs örökmécs; semmi sem őrzi egykori ébrenlétedet.
Hideg van. Egyre hidegebb.
Elgémberedett ujjaid között a lámpa elem nélkül zörög,
akár el is dobhatod! - Mi ez? A zaj, vagy a némaság nagyobb?
 Neked mondom, pedig magamnak csukódott be minden ablak,
ahonnan egykor jött felém valami fény, - de az
tele volt hangulattal, ünnepváró fenyőillattal...
A valóság - más! A valóság... vajon - nem a kopogás?
az a levegő-kapkodás, amely talán még most nem is
jelentkezik...? A kopogás nagy csendben hallható!
- Talán ki is tapintható!   Véres a kopogás helye!
 Szögekkel átvert a tenyere!  Mi Tamás-hitűek vagyunk,
magunk akarjuk meggyőzni magunkat, kutatunk valami kulcs után...
 Kinőttük - vagy kifeszítettük a Nélküle élt életet,
nem lehet csak úgy "ablakon át" beszélni Vele,
hogy odabent álljon a bál is, a tánc is, a láb-dobbantó...
 Attól a szelíd kopogástól - Uram irgalmazz -
tokostól szakadt ki az ajtó! A küszöb tele élet-törmelékkel...
A lélegzetvétel mégis könnyebb ettől a perctől mérve:-
Uram, lépj be!      
 
Túrmezei Erzsébet:    NEM ELÉG!
(Madách balassagyarmati szobrához)
 Kerülgettem a hórakásokat,
és szemem a síkos útra tapadt.
Aztán... elnéztem hó palástodat,
magasba emelt, csontos ujjadat.
 Köszönöm, hogy nem fáradtál bele,
s nem lankadt még le fölemelt kezed.
Millió szem meredhet lefele...
látják, nem látják, sose kérdezed.
 Köszönöm. De jaj, nem elég most mégse!
Bár megnőne egy csodaérintésre
az -az ujjad, s a végtelenbe nyúlna...
 izzón-fénylőn mutatna utat nékünk,
hogy küzdve küzdő, lázas nemzedékünk
a "bízva bízzál"-t végre megtanulja!