: Mk.2.23-3.6     : 2Móz.20.8-11

Vasárnapi keresztények?

Az első három parancsolatban a szabadító Isten kizárólagos igényét közölte népével, Izraellel, amelyet a rabszolgaságból és pusztulásból mentett ki. Egyedül ő az Isten, ne legyen Isten népének idegen Istene. Őt, az egyetlen Istent meg ne próbálják kiábrázolni, és így korlátozni, magukhoz kötni. És bár kijelentette önmagát, a nevét, nem élhetnek vissza ezzel az ajándékkal, nem ragaszthatják az Úr nevét mindenféle ügyek mellé – saját hasznukra. Izrael az Úrban, és egyedül az Úrban, valamint az ő hűségében kell, hogy bízzon.

A negyedik parancsolatban Isten tovább alakítja, formálja népnek életét. Megszabadította őket Egyiptomból, valamint ő vezeti Izraelt egy új otthon, egy új ország felé. Azonban Izrael életének olyanná kell formálódnia, hogy visszatükrözze annak szándékait, aki azért választotta őket a magáénak, hogy „papok királysága” legyenek. Egy olyan nép, amely Isten és a többi népek között közvetít. Isten missziói népe.

A nyugalom napjának megtartása alapvető intézmény Isten népe életében. Isten népét a sabbath (hogy miért vasárnap, és nem szombat, arra később visszatérünk) megtartása lényegileg formálja és köti az Úrhoz. Figyeljük meg, hogy az olvasott szöveg szerint is a a hetedik nap nem pusztán, vagy nem elsősorban Izraelé, hanem „az Úrnak nyugalomnapja.” Istenhez tartozik, és így ennek megtartásával Isten népe Istentől formálódik, Istenhez kötődik. A nyugalom napjának a parancsolatban követelt megtartása, mint külső intézmény vagy forma nagyon mély és lényeges jelentést hordoz. Hogyan formálja Isten az ő népét azzal, hogy a nyugalom napjának megtartására hív minket? Milyen ajándékot rejtett el Isten a vasárnapban mindannyiunk számára? Hogyan lehetünk a szó igazi, és nem pejoratív értelmében, vasárnapi keresztények, egy olyan közösség, amely arról ismerszik meg a világban, hogy legmélyebb szinten formálja, amit a nyugalom napján tesz, illetve nem tesz?

I. Mi a jelentősége a nyugalom napja megtartásának?

            A tízparancsolatban a következő magyarázatot olvassuk: „Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját!” Ez a magyarázat a teremtés történethez vezet vissza bennünket. Mit tesz Isten a hetedik napon? Miért pihen meg Isten minden munkájától? Nyilvánvaló, hogy nem az a válasz, hogy azért, mert elfáradt. Nehezen lehetne ezt értelmezni az Úr vontakozásában, még akkor is, ha nagyon jól tudjuk, mi a fáradtság. Isten megpihenésében azonban ennél sokkal több van. Tekinthetünk úgy erre a napra, hogy Isten, aki minden nap végén látta, hogy jó, azaz szép, egész, amit alkotott, a hetedik nap hátralép és gyönyörködik alkotásában. Hat nap munkálkodás után eljön a hetedik, a megnyugvás, a gyönyörködés, a megelégedettség, az ünneplés napja. Az Úr ezzel a tettével a teremtett világ struktúrájába írta be a munkától való megnyugvást, a gyönyörködést, az ünneplést. Azzal, hogy a teremtés részeként ő maga is megállt, megtartóztatta magát a munkától, beírta a világ rendjébe ugyanezt. A világ életrehívásával létrehozta az időt, de azon belül rendelt egy napot, amelyen nem az idővel való versenyfutás az úr. Amikor szabadság adatik az ünnepre. „Megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját.” Elválasztotta valami másra a többi naptól, és különleges életerőt kapcsolt hozzá. Az áldás mindig Isten életet adó, életet megújító erejének közlése.

            A Tízparancsolatot Mózes 5. könyve megismétli. Érdekes, hogy itt egy eltérő magyarázatot találunk: „Emlékezzél arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kihozott onnan Istened, az Úr, erős kézzel és kinyújtott karral. Ezért parancsolja neked Istened, az Úr, hogy tartsd meg a nyugalom napját.” (5Móz. 5.15) Míg előbb a teremtésre, itt a szabadításra történik utalás. A rabszolganép életében nem volt megállás, pihenés, ünneplés. Minden nap egyformán telt a robotban. A nyugalom napjának megtartása a szabadításra, az Istentől kapott új életre emlékezteti Izraelt.

            „Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat!” – mondja az Úr. De a hetediken állj meg! Lépj hátra, és gyönyörködj. Gyönyörködj az Úrban, az ő alkotásában, kezed munkájának gyümölcsében, családodban, embertársaidban. Nem vagy szolga, nem lehetsz a munkád, az idővel való versenyfutás, a tennivalók, elintéznivalók sokaságának a rabszolgája. Amikor Isten népe belép a nyugalom napjába, amikor megtartóztatja magát mindattól, amit hat napon át cselekszik, hogy fenntartsa életét, akkor az élet alapvető és legmélyebben rejlő valóságát éli meg és fejezi ki.

            Először is kifejezi, megvallja, hogy az életét Isten tartja fent. Elismeri, hogy teljes mértékben Istenre szorul. Elismeri, hogy Isten hűsége és gondviselése nélkül nem tudná fenntartani az életét. Nem akar úgy élni, hogy nem emlékezik meg a teremtő és szabadító Istenről, akitől az életét kapta.

            Az Isten nyugalmába belépő, ünneplő közösség azt is megvallja ezzel, hogy több az élet, mint a munka. Több az élet, mint az étel, a lakhatás, a ruházkodás, a vásárlás, a fogyasztás... Megvallják és megélik, hogy az ember életének a jelentése túl van azon, hogy milyen munkát végez, testhez állót, vagy éppen olyat, ami gyötrelmet jelent. Az ember életének értéke is egészen máshol keresendő, mint abban, amit anyagilag teljesített.

            A vasárnapot megünneplő közösség azt is megvallja és megéli, hogy Istennel megszabadult az idő zsarnokságától. Nem rabja már annak, hogy mindig valami „hasznosat”, előremutatót, többre vezetőt kell cselekednie. Nem szolgája az elintézendőknek, hanem Isten szabad gyermeke. Meg mer állni. Van bátorsága ünnepelni. Visszatekinteni, és hálát adni. Nem tenni semmi hasznosat, produktívat. Ugyanakkor előre is tekint. Gyönyörködik abban az Isten által elkészített új teremtésben, ahol mindaz, amit az idő, azaz az elmúlás, megcsúfít és felemészt, megszabadul a hiábavalóságtól. És ezzel, belépve abba az időbe, amit Isten megáldott és megszentelt, úrrá lesz az időn. Úrrál lesz a félelmen, hogy ami most jó, az elmúlik, vagy a már elmúlt dolgok feletti fájdalmon.

            A vasárnapot ünneplő közösség Jézus feltámadását ünnepli minden vasárnap. Jézus első követői nem csak a hetedik napon, szombaton jöttek össze, hanem a hét első napját is ünnepelték. Jézus feltámadása, az új teremtés kezdete olyan fontossá lett számukra, hogy az idők folyamán ez lett a nyugalom napjává a nyugati, keresztény gyökerű társadalmakban.

            Mindez által pedig jellé válik a világ számára. Igazi, nyugalom napi, vasárnapi közösséggé, amely azáltal, hogy heti rendszerességgel belép a teremtő Isten rendjébe, emlékezik a szabadításra, előremutat az Úrra és Isten országának teljességére. Amint alázatosan elismeri, hogy egyedül az Úrból él, amint vallást tesz arról, hogy az Úr az Istene, és nem a pénz, az idő, a hatékonyság, a teljesítmény, ahogy teret ad családi és más, közösségi kapcsolatainak, bizonyságot tesz az Úrról. De hogyan történhetik meg mindez?

II. Mire hív mindez a gyakorlatban?

            Nincs időnk! – kiáltunk fel mi is nagyon gyakran. Mi erre a válasz? Több időt kellett volna Istennek számunkra biztosítani, mint 24 órát egy napban, 7 napot egy héten, 52 hetet egy évben, 70-80 évet egy életben? Jobb időbeosztásra van szükségünk? Hatékonyabb háztartási gépekre? Jobb közlekedésre? Egy teológus a következő választ adja: „Egy olyan társadalom, amelyben az idő pénz, amely csak elhasználja vagy elpocsékolja az időt, ... nem nyerheti meg a jövendőt. Éppen ezért ma nem valamilyen akcióra, valamilyen tettre van a legégetőbb szükség, hanem az ünnepre. Egy világot átformáló, nagy ünnepre.” (Rudolf Bohren, Böjt és ünnep, 34. o.) de hogyan ünnepeljünk?

            A vasárnap ünneplése alapvetően két részből áll: közösség Istennel és közösség egymással. Imádság és játék (játék: nem „hasznos”, nem hatékony együttlét). Mind a kettőre szükség van ahhoz, hogy megéljük az ünnepet.

            A vasárnap, a szombattal együtt, munkaszüneti nap. Nem mondhatjuk-e, hogy a mai társadalom már túl is teljesíti a negyedik parancsolatot azzal, hogy nem hogy egy, de két napot is ad a pihenésre? A korábban elmondottak fényében világos, hogy a nyugalom napjának megtartása nem azonos a pihenéssel. Sokan, keresztények is, Isten népének közösségi imádságát, az istentiszteletet a pihenés egy szabadon választható formájának tekintik. Egyik vasárnap az istentiszteletre van szükségem a pihenéshez, a másik vasárnap meg állatkertbe viszem a gyerekeket. Így kerül egymás mellé és egy szintre az istentisztelet ünnepe meg az alvás, az istentisztelet, meg a hipermarket, az istentisztelet, meg a mosogatás és főzés... Mi az, amihez éppen indíttatást érzek, ami belefér az időmbe? Ennek a kérdésnek az alapján dől el, hogy az Úr napján a templomban, Isten népe közösségében, vagy éppen a tekepályán találtatom-e meg.

            Ebben a gondolkodásmódban az istentisztelet is a hasznosság, a hatékonyság mércéjén méretik meg. A legfőbb szempont nem az, hogy belépek az Úr nyugalomnapjába, résztveszek ünneplésében, magamhoz ölelem ajándékát a megáldott és megszentelt időben, hanem az, hogy mit kapok. Kapni akarunk, például békességet és megnyugvást, hogy majd annál hatékonyabban dolgozhassunk hétfőtől. Én hiszem, hogy ez is megadatik a vasárnap megünneplésében, de lássuk meg, hogy milyen felületes és téves a vasárnapi ünneplést haszonelvűen megközelíteni. A vasárnap lényegének mond ellent. Nem gondoltuk, vagy mindtuk-e már, hogy mivel ezen az istentiszteleten nem kaptunk személyes üzenetet, útmutatást, vígasztalást, ezért kidobott idő volt az egész. Megérte elmenni, ha kaptunk valamit, nem érte meg, ha nem tudjuk megfoghatóvá tenni, ami ott történt.

            Az ünnepet másként is beárnyékolja az idő szorítása, nehogy véletlenül az ünneplés által uralmat gyakoroljunk rajta, belépve Isten nyugalmába. Milyen gyakran lesz a pihenés, az ünnep aggódás, feszültség, idegesség forrása, mert valamivel nem tudtunk elkészülni időben. Hasonlóan, nem keveseknek a vasárnap reggel szintén az idő szorításában telik. Egyszer akkor versenyeznek az idővel, amikor ideérkeznek, másszor meg akkor, amikor már mennének. Nemcsak az idővel állunk ilyenkor harcban, hanem a Sátánnal is. Ő mindent megtesz, hogy megfosszon az istentisztelet áldásától, és hogy ha már nem az állatkertet választottuk (pedig a gyereknek milyen nagy szüksége lenne rá...), akkor érkezzünk vagy távozzunk feszültségben, családi konfliktusban, bosszankodásban. „Álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek!” (Jk. 4.7.), mondja Jakab apostol.

            Láttuk, hogy az istentiszelet nem szabadon választható része a vasárnap megszentelésének. Nem egy alternatív program, hanem részvétel abban a rendben, abban a ritmusban, amit Isten beleírt ebbe a világba. Természetesen van olyan, amikor valaki, akár munkahelyi, akár családi ügyek miatt nem képes részt venni az istentiszteleten (bár gyakran mienk a felelősség a szervezés idején, ill. abban, hogy vállaljuk-e hitünket és elkötelezettségünket a munkahelyünkön...). Ilyenkor próbáljuk meg családunkkal közös éneklés, igeolvasás, imádság formájában megélni a nyugalom napjának ezt a fontos dimenzióját. Ha egyedül vagyunk, vagy családunk más tagjai nem Jézus követői, úgy is megtalálhatjuk az elcsendesedés megfelelő formáját.

            A nyugalom napjának másik elengedhetetlen összetevője az egymással való közösség, a játék. Istentisztelet után ne vágjunk bele a hazahozott munkába, lehetőleg ne akkorra tervezzük a tanulást, ne szaladgáljunk az otthonunk körüli tennivalók ügyében. Tanuljunk meg együtt lenni. Családdal, barátokkal, gyülekezetből testvérekkel. Az együttlétnek bármilyen tartalma lehet, ami elősegíti azt, hogy egymásra figyeljünk, egymás társaságát élvezzük, szerettekben, testvérekben, barátokban gyönyörködjünk. Az is pihenés, de talán kevéssé Isten tervei szerint való, hogy mindenki leül egy képernyő elé... Játsszunk társasjátékokkal, menjünk kirándulni, közösen barkácsoljunk, sportoljunk... A hangsúly itt is Isten ajándékain, egymás szeretetén, a szabad, nem hatékony, de éppen ezért szeretettel teli együttléten van. Nem vagyunk rabszolgák, Isten gyermekei vagyunk!

            Van azonban a nyugalom napjának még egy vonatkozása, amelyre Jézus szombatnapi gyógyításai hívják fel a figyelmet: ez pedig a kegyetlen és embertelen törvénykezés kísértése. Jézus korában nagyon pontosan körülírták, hogy mit szabad és mit nem szabad megtenni szombaton. Úgy tűnik, hogy Jézus gyakran tüntetőleg hágta át – nem az Isten törvényét, hanem annak emberi magyarázatait. Mert lehet, hogy valaki résztvesz az istentiszteleten, majd pihenéssel tölti a napját, de mindezt olyan szigorú és merev formában, hogy közben elfeledkezik az Isten és emberek iránti szeretetről. Ezért, miközben igénk arra hív, hogy legyünk sokkal elkötelezettebbek és tudatosabbak a vasárnap megünneplésével kapcsolatban, Jézus emlékeztet minket: „A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért.” A vasárnap megünneplésének kialakított módja ne tartson bennünket fogva, különösen akkor ne, ha valaki iránt irgalmasságot kell gyakorolnunk, szeretetünket megélnünk, segítséget nyújtanunk.

            Legyünk hát, a szó legnemesebb és legigazibb értelmében, vasárnapi keresztények! Részesüljünk hálával és rendszeresen Isten nyugalomnapjának ajándékában! Szabjuk egyre tudatosabban ehhez életünk ritmusát! És legyünk mindezek által jellé ebben az idő- és teljesítménykényszerben gyötrődő világban! Hirdessük, hogy Isten szeretettel von be minket a maga ünneplésébe, és megszabadított minket az ő dícséretére és mások szeretetére! ÁMEN!

Amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra” Jn 16, 12

Beteljesedett a Húsvéti időszak, eljött Pünkösd a Szentlélek eljövetelének ünnepe. Mit is gondol Jézus akkor, amikor tanítványainak a teljes igazságról beszél? Az apostolok nem voltak jó tanulók, mesterük halála után magukba zuhantak, nem értették mi is történt valójában. A Megváltónak vissza kell térnie, hogy megmagyarázza újra az írásokat, hogy mindennek úgy kellett történnie, lásd az Emmausi tanítványok történetét. Az igazi megvilágosulásuk még ekkor sem, hanem csak Pünkösdkor történt meg. A Szentlélek feltárta előttük a teljes igazságot, az apostolok így már nem bizonytalankodtak és féltek többé, végre megszülethetett az Egyház. A teljes igazság befogadásához, tehát a Lélek kell, nélküle csak részigazságokat ismerhetünk meg, amik sokszor félrevezethetnek bennünket.

Kinél az igazság? Jn 16,4-15: Jn 16,13
„… amikor azonban eljön az idő, az igazság Lelke elvezet, t Igazságot akarunk! Mondhatjuk ezt egyöntetűen mindnyájan, mert olyan sok kérdésben úgy érezzük, hogy nem kaptuk meg, annyi sérelmet kell elszenvednünk. Már a kisgyerek is igazságért fut a felnőtthöz. Fontos kérdésekben az emberek felemelik a szavukat, hogy megkaphassák, megszerezzék, vagy ha lehet, úgy alakítsák az eseményeket, hogy a végső képben az igazság az ő oldalukon álljon. Ezért láthatjuk a világon, hogy olyan sok ember keresi az igazságot a testvérével szemben, miközben talán még a ravatalon a szülő, sőt olykor még csöndes szemtanúként, élve nézheti a gyermekei civakodását. Az egymást feljelentő szomszédok is tudják a maguk igazát. Ha valamilyen munka elkészül, vagy valamilyen értékes alkotás megszületik, és a sikert, ha más aratja le, akkor készen állunk az igazságtételre. Ahogyan az egyetemi évei alatt egy tudományos munkában résztvevő ember mondta: feljelenti, ha megjelenik a professzor könyve, amibe a szemináriumi munkákat, amiket tematikusan adott ki a diákoknak a maga neve alatt adja ki. Igazság kell!
Gyakran az igazság meg is kapható, hiszen az egyik fél, ha nem is mindig maradéktalanul, megkapja, megszerzi a maga igazát. De kinél az igazság: Karthágó vagy Róma, az Antant vagy a tengelyhatalmaknál? Nehéz eldönteni, hiszen az igazság szubjektív fogalom. De ahogy mondani szokás, a győztesek írják a történelmet. Ezt mi magunk is megszoktuk, hogy ilyen a világunk. Az igénk pedig arról beszél, hogy a Szentlélek leleplez dolgokat a világ előtt.

Mit ért a Szentírás világon? Nem a teremtett világot, ezt, amibe Isten annyi gyönyörű és csodálatos szépséget teremtett, pedig mi mindent megteszünk azért, hogy tönkretegyük. Nem erre a teremtett világra gondol itt. Ez a teremtett világ elbűvölő, ez szép, ez Isten alkotása. Amiről itt szó van, az a világnak a másik jelentése: az Isten-ellenes lelkület. Isten nélküli gondolkozás az, amit a Biblia szintén világnak nevez. Mondhatnánk azt is: az ember – Isten nélkül. Ahova jutott az ember, aki fellázadt Isten ellen. Az ember magában, magára hagyatva hihetetlenül öntelt, gőgös. Azt gondolja, bármit megoldhat, és kiderül: képtelen a legkisebb jóra is. Nem tud magán segíteni. Idegen befolyás alá került, sőt idegen uralom alá. Azért, hogy ez a befolyás alól szabaddá váljunk, nem lehet elégszer tudatosítani, hogy mivel állunk szemben.
Azonban ahogy szép énekünkben énekeljük, Ádám árváinak, maradékainak Jézus eltávozása után is szükséges támogatást kapni, hogy megérthessük az Ő munkájának igazi jelentőségét. Ezért küldi el Isten az ő lelkét, mint segítőt elsőként az akkor ott levő tanítványoknak, aki aztán itt is maradt mindmáig. Mert a lélek az, aki megerősít, bátorságot ad, tanít, és Krisztust valóságossá teszi a szemünkben, mint amilyen valaha volt. Ezért kell kérnünk nem csak most, de majd innen hazamenve is, hogy a Szentírás által elénk hozott kérdésekre adjon választ.

Tőle kell kérnünk, hogy maradéktalanul értesse meg velünk, hogy mi a bűn.
A bűn uralkodik az emberen, aki elszakadt Istentől. Az ördög azzal hitegette: ha otthagyod Istent, a magad ura leszel, és e helyett az ördögnek a rabszolgájává vált. Mert aki bűnt cselekszik, az a rabszolgája a bűnnek – mondja Jézus. Amikor tehát világot említ Jézus, akkor erre a Mindenható nélküli gondolkodásra, Teremtővel szembeszegülő lelkületre, és Isten nélkül magára maradt emberre gondol. Korokon és korszakokon átívelő tény, hogy bár Jézus méltó volt rá, hogy higgyenek benne és minden cselekedete is ezt támasztotta alá, sokan akkor sem és ma sem hittek és hisznek benne. Ebből indul ki minden bűn. Aki nem hiszi el, hogy Isten mindenható, az akarja maga megoldani az életét. Aki nem hiszi el, hogy Isten mindent kirendel, az szerzi meg magának bármi áron, amire szüksége van. Ezért akarja a testvér a testvére jussát, akár csak Káin. S, ha nem is lehet első sorba állítani a szomszédot, ha valamije irigylésre méltó, ahogyan Uriással tette Dávid, hogy megszerezze a feleségét, de a feljelentés valamiféle elégtételt jelent számára. Mert az ilyen ember gyakran a bűntől gyötört háborgó lelkében nem tud elhinni másról sem semmilyen tisztességet, a jó dolgokban is rosszat lát. Így történt egy vidéki településen, hogy a templom nagyon régi toronyórája elromlott, fél évszázadon keresztül állt, amíg sikerült a gyülekezetnek megjavíttatni. Mechanikus szerkezet lévén naponta fel kell húzni és így huszonnégy órán keresztül harang ütéssel is jelzi az idő múlását. Aztán egyszer csak bíróságra idézték a lelkészt, mert egy szomszéd, aki sohasem járt templomba, feljelentette a gyülekezetet, hogy nem tud a harangtól pihenni. Azonban a tárgyaláson nem értette meg, hogy mit mond neki a bíró, mert annyira nagyot hallott.
A Szentlélek jelenléte a világban tehát a bizonyság a bűn jelenlétére, arra, hogy kevesen hiszünk Jézusban és belé vetett hitünk sem teljes, az sem tökéletes. Ha ismerjük is őt, csak rész igazságokat tudunk, megelégszünk sokkal kevesebbel, az elegendőnél, ezért van bennünk is annyi bosszankodás és békétlenség.

Mi az igazság?
Ezt olyan sok dologban szeretnénk tudni, a közéletben például, de a fontos ügyek anyagait 60-80 évre titkosítják. Mert fontosabb a világ fejedelmének, hogy más titkok után sóvárogjunk, sem, hogy az igazán fontos, az életünket érintő kérdésről beszéljünk, gondolkodjunk. Ez a világ mindig kibújik az igazság elől. Szépíti a valóságot, mellébeszél, mentegetőzik, ez Isten nélküli gondolkozásra jellemző, a világra, amiben mi is mindnyájan felnőttünk, vagy talán még most is benne vagyunk. A Szentlélek kizökkent ebből, és azt mondja: ez a valóság. Az Ő áldott munkája: leleplez, fedd, int, érvekkel megcáfol és megítél, aztán felállítja a helyes diagnózist. Így készíti sorozatosan az alkalmakat, azokat a pillanatokat, amikor Isten felé akarja fordítani a figyelmünket. És a megfelelő pillanatban, ahogyan az alapigénkben elhangzott: „amikor azonban eljön az idő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” Ami Jézus szájából így hangzott: „az igazság az, hogy én az Atyához megyek”. Annyit jelent, hogy minden, amit a mi mesterünk az ittléte alatt mondott, az a valóság. Tényleg van Mennyország, tényleg helyet készít ott számunkra. Amíg itt járt, addig pedig teljes egészében tapasztalta azt, hogy mit jelent nekünk embernek lenni.
Ő is megtanulta, milyen ez a világ, milyen az a lelkület, amely Isten-ellenes, az a gondolkodás, amely nélkülözi Istent. Ez a világ ölte Őt meg. De az igazság az, hogy Ő ezt miattunk vállalta, és tudja, hogy az övéi ebben a világban kell, hogy éljenek. Nem azt kérte, hogy vegye ki az Atya őket, vegyen ki minket a világból, hanem, hogy őrizzen meg a gonosztól. Vagyis, őrizzen meg attól, hogy világgá váljunk mi is, hogy visszavilágiasodjunk, ahonnan már kihívott minket. Azt mondja: a Szentlélek leleplezi és megítéli ezt a világot.

Mi az ítélet?
Ki e világnak a fejedelme? Következetesen így nevezi az ördögöt, a Sátánt a Szentírás, s maga Jézus is olykor így hívja.
Ő Istennek, az embernek, az életnek a legveszedelmesebb ellensége, minden jónak a pusztítója. Íme, most Jézus azzal búcsúzik a tanítványaitól: el ne felejtsétek, hogy ez az ősi nagy ellenség legyőzetett. Ő győztes hadvezérként megy vissza a maga isteni létformájába. Beteljesedett az, amit mindjárt a bűneset után ígért Isten a tőle elszakadt embernek: az asszony magva a kígyó fejére tapos majd. Amikor Jézus nagypénteken kimondta: elvégeztetett, akkor győzte le a világ fejedelmét.
De utána is kellemetlenkedhet még. Krisztus második eljöveteléig sok kellemetlenséget okoz az ördög Isten népének. Az a célja, hogy maga köré vonjon mindannyiunkat és osztozkodjunk az őt megillető büntetésben, ezért igyekszik újból és újból belépni az életünkbe. Ezért nem látjuk tisztán az igazságot, mert a fél igazságaival, a jelszavaival, amit generációról generációra belecsöpögtet az életünkbe és a tudatunkba elleplezi azt. Trendek, izmusok hatják át az életünket, mind-mind valami izgalmasat ígérve, s közben újabb és újabb szemüveget, vagy szűrőt tesznek a szemünk elé, amely által egyre homályosabban és egyre kevesebbet látunk. A Sátánt másként vádlónak is szokás nevezni, mert minél mélyebbre húzza az embert, annál inkább vádolja is. Az a célja, hogy minél több emberről mondhassa el azt, hogy nem ismeri fel a teremtőjét, nem ismeri fel az isteni rendet, nem ismeri fel a megváltóját. Aztán amikor a bajba került ember viszonya Istennel teljes káoszban van, akkor haragítja össze a saját testvérével, akkor tűzi ki számára célként a mértéktelenséget, a lélektelenséget. Aki pedig ítélet alatt van, az a kárhozattal néz szembe.
Ezért küldte el Isten az ő Lelkét szeretetből, hogy miután Jézus a lokális munkájából felment a menybe, akkor is legyen, aki szelíden figyelmeztet, immáron a világon mindenkit, hogy van más választás: lehet ítélet nélkül élni!

Tehát a Szentlélek első munkája, hogy megítél a bűn tekintetében, és kihívogat a bűnből. Aki hisz Jézusban, az kiszabadul. A másik munkája, hogy megfeddi és megítéli ezt a világot igazság tekintetében, hogy Jézus az Atyához megy, hogy az Ő isteni létformájában jár közben értünk, s így számíthatunk rá. Vagyis, hogy Ő valóban Isten – egyebek közt ez is bizonyítja ezt. Harmadszor: nem kell rettegnünk az ősi ellenségtől. Komolyan kell venni, de Jézus közelében védve vagyunk. Ez a legfontosabb, hogy az Ő közelében maradjunk minden nehéz időkben. Ámen.