2012. április 15., vasárnap

ígei bozonyság



Jn 12,1-11

Jézus gondtalanul is tudott együtt vacsorázni tanítványaival és barátaival. Értékelni tudta azokat a ritka és fontos pillanatokat, amikor együtt lehe­tett azokkal, akiket szeretett, és akiknek az ő társasága is fontos volt. Júdás azonban megszakítja a gondtalan együttlétet. Megszólalt a lelki­ismerete? Vagy egyszerűen csak nem tudta megbecsülni a barátaival töltött időt, nem tudott kikapcsolódni? Jézus erre azzal a bizonyos sokat idézett mondattal válaszolt: „...a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek!” Úgy érzem ez a mondat újra és újra emlékez­tet minket azokra az értékes percekre, órákra, amiket szeretteinkkel tölthetünk. Ilyenkor rájuk kell odafigyelnünk, nem a nyomasztó gondja­inkkal foglalkoznunk, hogy tudjunk majd mire emlékezni, ha egyszer nem lesznek velünk.
[Kiss Anna, Budapest]
Az oldal tetejére

Jn 13,21-33; 36-38
Jézus szavai kemény és fájó szavak. A Mester most nem arról beszél, hogyan kell jónak lenni, most nem az igaz emberről van szó, nem a szőlőtőről és nem a császár adóforintjairól. Húsba vágók a mondatok, melyek ellentmondást nem tűrnek. Egy közületek, elárul engem. Megderme­dés, fe
Mt 26,14-25

Mindig azon gondolkozom, amikor ezt a szakaszt olvasom, hogy miért árulta el Júdás Jézust? Ha nincs más ötletem, akkor csak azzal nyugtatom meg magam, hogy „azért, mert ezáltal teljesedett be az írás”. Pilla­natnyilag nem kielégítő számomra ez a válasz. Ha nem Júdás, akkor valaki más teszi meg ugyanezt. Miért tette?? Kellett neki a pénz? Megunta a szegénységet? Vagy csak a társaságot kezdte nehezen viselni? Ott is hagyhatott volna mindenkit, és hazamehetett volna. De nem tette. Vagy talán csak ennyire felbosszantotta az a felismerés, hogy Jézus másfajta királyságról beszélt neki 3 éven keresztül, mint azt ő a legelején képzelte? Ezek szerint ez csupán egy „szimpla” bosszú volt. Elég véres… Olyannyira véres, hogy Júdás maga is beleőrült a legvégén. Utólag belátta a saját hibáját.
A másik kérdés, ami ilyenkor mocorog bennem, az az asztalnál lévő párbeszéd: „Bizony mondom nektek, egyiktek elárul engem.” […] Erre Júdás, az árulója is megkérdezte: „Csak nem én vagyok, Mester?” „De te vagy!”, felelte. Ha ilyen nyilvánvalóan megmondta Jézus, hogy Júdás elárulta, akkor a többi tanítvány miért nem tett valamit? Vagy ennyire eltanulták már Mesterüktől az erőszakmentességet? Vagy talán ennyire el tudták fogadni egymás gyengeségeit? Nem tudom a választ a saját kérdéseimre.
Talán mégis csak jó válasz az, hogy „így teljesedett be az írás”.  [Bajnok Zsuzsanna, Budapest]

lháborodás, értetlenség kavarog a tanítványokban. Olyant hallanak Jézustól, amit legkevésbé sem szeretnének.
Halljuk magunkban ma is ezt a mondatot – és a tanítványokhoz hason­lóan mi is felháborodva körbenézünk, meglepődve találgatunk, hol van az Iskarióti, ki lesz az, ki elárulja Jézust? De senki nem felel. Magunkba kell hát néznünk. Jézus mellett nem lehet közömbösen elmenni. Mindenkit megérint, mindenkit megszólít. Ha találkozom Vele, már nem tudok olyan lenni, mint tegnap voltam. Elindít bennem valamit, ami ezután nem hagy nyugodni. Az ember minden döntésével két út között választ, választ­hatom a jézusi utat, vagy a nem jézusi utat, de köztes utat nem, mert olyan nincs. Színt kell vallanunk, és nem csak a végén, amikor már „minden mindegy”, hanem ma, holnap és tegnap is azt kellett volna tenni. Minden cselekedetemen, gondolatomon és megnyilvánulásomon keresztül tanúsítom, hogy milyen helyet foglal el Jézus az életemben. Vagy be­engedem Őt a világomba, vagy elárulom. „Előtted két út áll, lehet élet, lehet halál, hát válaszd, amíg lehet, válaszd az Életet!” – énekli Sillye Jenő egyik dalában.
A Jézussal való találkozás az emberből azt hozza ki, amilyen valójában. Péterből hevességet, ami egyszerre jelent most felháborodást (Ki az, akiről beszél?) és lelkesedést (miért nem követhetlek most?).  Jánosból érzelmességet, odaadó figyelmet és szeretetet, Júdásból pedig a dacos ragaszkodást a saját álláspontjához. Föltehetjük hát a kérdést: mit hoz ki belőlem a Jézussal való érintkezés? Lelkesedést és elszánt tenni akarást, mint Péterből? Odaadó szeretetet és figyelmet, mint Jánosból? Vagy mint Júdás, én is örök elégedetlen vagyok, és azt hiszem, hogy a világot a saját elképzeléseim árán tudom csak megváltani?
Ha igazán hiszek Benne, az Ő útját járom, rábízom magam, és nem dönt­hetek júdási módon.

[Garay Márton, Dunakeszi]
Az oldal tetejére

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése