Virágvasárnap emlékező szertartással felidézzük az Úr Jézus szamáron való diadalmas bevonulását a szent városba, Jeruzsálembe. A virágvasárnapi istentisztelet az egyik leggazdagabban kiépített vasárnapi liturgia.
Ezt a vasárnapot az emlékező körmenettel Jeruzsálemben kezdték el. Nagyon ősi eredetű ünnep, s napjainkig is a jeruzsálemi püspök személyében magának az Úrnak bevonulását ünneplik jelképesen a szent városba. Volt idő, mikor a püspök szamárháton vonult be, a hívek pedig ruhájukat terítették elébe. Ilyen körmenetről a magyar liturgiában is tudunk, például a pécsi egyházmegyében a hívek ruhájukat leterítették az útra. A papot barkaággal megveregették, a Szentírás szavára emlékezve, hogy „megverem a pásztort, szétszéled a nyáj.”
Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentõsebb beszámolót. Szereplõi: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedõ "szamaracska". S még valami: a kövek. Jézus még õket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát õk, a "kövek kiáltanának!".
Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselõje, a kõ, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az evangéliumban, fõképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba õket, hanem nyilván a Teremtõ és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága. Amikor Jézus "dicsõségesen" bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejébõl. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.
Az igazi, a tulajdonképpeni "megdicsõülés" még hátra van. Errõl az evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.
"Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsõíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad. . ." "Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsõítsd meg nevedet!"
És mégis. . . Bármennyire kitérõ, csalóka fény volt is Jézus számára a jeruzsálemi bevonulás, a mi ünneplésünk, mégis érez gondosságot, mellyel fogadta, sõt mintegy elébe ment a szegényes fogadtatásnak. Örök idõre szóló okulásul szolgálhat számunkra: saját erönkbõl csak ilyen szalmaláng lelkesedésre futhatja. S ha jól szemügyre vesszük a történetet, láthatjuk, hogy gyengéd gondoskodással még ezt is Jézus maga készítette elõ - miérettünk, ahogy mondotta. A másik tanulság az isteni szerénység. Jézus példamutatása, hogy milyen szelíd alázattal kell fogadnunk az emberek ünneplését. Igaz, nem tér ki elõle, mint ahogy semmi emberi elõl nem tér ki -, hogy annál teljesebb tanítást hagyjon örökül számunkra. A jeruzsálemi bevonulás története hányszor játszódik le azóta is bennünk, egy-egy rövid felbuzdulás képében. Hogy találkozásunk vele hogy válhat tartóssá? Erre felel a következõ szakasz. Vállalnunk kell önmagunk "elvesztését", ahogy ö vállalta a földbe hullott gabonaszem sorsát. Akkor valóban egyek leszünk majd vele, s nem a futó, hanem az örök dicsõségben, a jeruzsálemi bevonulás után az örök Jeruzsálembe való bevonulás örömében.
Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselõje, a kõ, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az evangéliumban, fõképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba õket, hanem nyilván a Teremtõ és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága. Amikor Jézus "dicsõségesen" bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejébõl. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.
Az igazi, a tulajdonképpeni "megdicsõülés" még hátra van. Errõl az evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.
"Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsõíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad. . ." "Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsõítsd meg nevedet!"
És mégis. . . Bármennyire kitérõ, csalóka fény volt is Jézus számára a jeruzsálemi bevonulás, a mi ünneplésünk, mégis érez gondosságot, mellyel fogadta, sõt mintegy elébe ment a szegényes fogadtatásnak. Örök idõre szóló okulásul szolgálhat számunkra: saját erönkbõl csak ilyen szalmaláng lelkesedésre futhatja. S ha jól szemügyre vesszük a történetet, láthatjuk, hogy gyengéd gondoskodással még ezt is Jézus maga készítette elõ - miérettünk, ahogy mondotta. A másik tanulság az isteni szerénység. Jézus példamutatása, hogy milyen szelíd alázattal kell fogadnunk az emberek ünneplését. Igaz, nem tér ki elõle, mint ahogy semmi emberi elõl nem tér ki -, hogy annál teljesebb tanítást hagyjon örökül számunkra. A jeruzsálemi bevonulás története hányszor játszódik le azóta is bennünk, egy-egy rövid felbuzdulás képében. Hogy találkozásunk vele hogy válhat tartóssá? Erre felel a következõ szakasz. Vállalnunk kell önmagunk "elvesztését", ahogy ö vállalta a földbe hullott gabonaszem sorsát. Akkor valóban egyek leszünk majd vele, s nem a futó, hanem az örök dicsõségben, a jeruzsálemi bevonulás után az örök Jeruzsálembe való bevonulás örömében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése